Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kérjük olvassa el a megváltozott Általános Szerződési Feltételeket!
Hírek

Buzzi, Paolo: Szegények (Poveri Magyar nyelven)

Buzzi, Paolo portréja

Poveri (Olasz)

Tre poveri,

e sono vecchi e sono in cenci

e l'inverno morde rabbioso,

guardano un cielo nero che promette la neve.

Han tutti e tre la febbre :

i lor denti batton concordi co' lor cuori.

 

Appoggian le schiene curve sfinite

al muro d'un Teatro che sfolgora di luci.

Dalle carrozze scendou le dame coi piedi di fata ;

le pellicce han fruscii di bestie vive nei boschi.

Entran nel luogo d'oro.

Vampa l'estate

dalla porta che subito si chiude.

 

— Che ci starà qui dentro ? —

Mai non videro vivere i fatti e i canti degli uomini

nella cornice d'un Teatro. Vengono di lontano,

non seppero che scene di nevi e di mari e di vulcani,

e le tempeste dell'anima e del cielo :

e ne goderono. Oggi hanno solo fame.

E guardan le pagnotte di sterco che sbucan fumanti

dal forno dei cavalli quasi con ghiotto amore.

Girano i cocchi intorno, spavaldi i cocchieri scintillano

dalle tube nerissime dove la notte accesa si specchia.

Una frusta, roteando,

ha toccati i tre visi d'un colpo.

 

Sorridono, que' vecchi.

La frusta allegra toccò senza far male.

Poi, nulla non potendo dividere, dividono

i fiati ancora caldi

sulle mani tremanti, l'un dell'altro, a vicenda,

guardando la neve che appresta

il bel tappeto bianco

alle carrozze del ritorno. Oh rulleranno lunge,

senza scosse e romori, piene di dame in sonno,

e d'odore di fiori!

 

Quegli, andran per le vie,

le vie solitarie, senza cani,

a far Forme sull'orme, l'orme con le dita.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://scans.library.utoronto.ca/pdf

Szegények (Magyar)

Három szegény,

öregen, rongyba öltözötten,

a tél veszett marásában

a sötét égre néz, mely havat ígér.

Mindhárman lázasak:

a foguk úgy vacog, ahogy szívük ver.

 

Nekitámasztják görbe hátukat

egy fényben tündöklő színház falának.

Hintókból tündérlábú hölgyek szállnak ki,

zizzenő szőrméik erdei vadakat idéznek,

belépnek az aranyló helyiségbe.

Nyár tüze csap ki

a hirtelen nyílós csukódó ajtón.

 

-Mi lehet ott belül? -

Sohasem látták, miképp kelnek életre emberi tettek

és dalok egy színpadon. Messziről jöttek,

ahol csak a tenger, a hó, a tűzhányó színpadát látták,

meg a lélek és ég viharát:

ennyi volt örömük. Ma csak éhség van bennük.

És szinte ínyenc odaadással nézik a trágya gombócát,

ahogy párásan előgömbölyödik a lovak kemencéjéből.

Körülöttük fogatok fordulnak, feszítenek a fényes kocsisok,

cilinderük feketéje visszaveri a lángoló éjszakát.

Kígyózó ostor

egyetlen suhintással érinti a három arcot.

 

Az öregek csak mosolyognak.

Olyan vidám ostorcsapás volt, hogy nem is fájhat.

Aztán, mert nincs egyebük, amit megosszanak,

megosztják lehelletük melegét

remegő kezükön, felváltva fújja az egyik a másikét,

s a havat nézik, melynek szép fehér

szőnyege elkészül, mire

a hintók hazatérnek. Ó, milyen zajtalanul

és ringva gördülnek majd, álmos hölgyekkel tele,

s virágok illatával.

 

Ők meg elindulnak az úton,

magukban, kutya sem kullog velük,

s csak nyom marad utánuk, ujjaik nyoma.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap