Epigrafe (Olasz)
Quando partisti, come è nostra usanza, inzepparono la cassa dei tuoi piccoli oggetti cari. Ti misero l’ombrellino da sole perché andavi in un torrido regno e ti vestirono di bianco. Eri ancora una bambina, una bambina difficile a crescere. Pure fosti accolta con rassegnata dolcezza, custodita e portata alla luce come matura la spiga in un campo esausto. lo ricordo, sorella, il tuo pigolio quando ti chiudevi a piangere sulla loggia perché volevi andare sul tetto a stare. Eri felice soltanto se potevi sollevarti un poco da terra.
Ti misero nella cassa gli oggetti più cari, perfino una monetina d’oro nella mano da dare al barcaiolo che ti avrebbe accompagnata all’altra riva. Noi restammo di qua nella grande casa che tu sapevi rivoltare come un sacco. Per un po’ di giorni nessuno ebbe voglia di riassettarla. Ci raccogliemmo intorno al camino pensando al tuo grande viaggio, alla tristezza di mandarti sola in un paese sconosciuto. La nonna stava ad aspettarci da anni. Da anni nessuno di noi era stato chiamato. Nell ‘immensa plaga, in quella lunga quarantena come avete fatto a riconoscervi?
Ti avevamo messo dentro la cassa gli oggetti più cari, il tuo ombrellino, il tuo pettine, un piccolo mazzo di fiori. Mia madre ti seguiva ad ogni tappa, dalla casa alla chiesa, dalla chiesa al cimitero. Dava ricetto nella sua stanza ad ogni farfalla, e tenne per lungo tempo la casa aperta nella speranza che tu potessi tornare.
Un giorno una donna venne a bussare alla porta, a dirci che ti aveva sognata. La donna aveva una bimba malata, una tua compagna, e tu avevi visitata. Parlasti in sogno a quella donna, chiedesti qualcosa che ella non sapeva: perché non sentiva in sogno e tu parlavi e pareva che chiedessi una cosa che nella confusione del distacco era stata dimenticata. Mia madre rovistò tra le tue carte, stette a lungo a cercare i tuoi quaderni a uno a uno. Guardammo per l’ultima volta la tua scrittura tenera, il tuo esile nome scritto dalla tua piccola mano. Furono legati con un nastro bianco i tuoi quaderni che avevamo dimenticati. La bambina te li avrebbe portati. Aggiustammo i tuoi quaderni nella cassa della compagna che tu avevi prediletta. Anch’essa venne vestita di bianco nel torrido regno da cui nessuno è mai tornato.
Feltöltő | Cikos Ibolja |
Az idézet forrása | https://www.fondazionesinisgalli.eu |
|
Epigráf (Magyar)
Mikor nyugalomra tértél, szokásainkhoz híven, koporsódat telerakták kedves, apró tárgyaiddal. Tettek néked egy kis napernyőt mert egy perzselő birodalomba indultál és beöltöztettek fehérbe. Még kislány voltál, egy csak fáradtságok árán nevelhető kislány. Pedig beletörődtek, kedvességgel fogadtak, oltalmaztak és világra hoztak, mint ahogyan buza a kalászát egy kimerült földben. Emlékszem testvérkém szipogásodra, mikor bezárkóztál az erkélyre mert fel akartál menni a tetőre és ott akartál maradni. Csak akkor voltál boldog ha kissé felemelkedhettél a földtől.
Koporsódba tették legkedvesebb tárgyaidat, még egy aranypénzt is a kezedbe, hogy odaadhasd a csónakosnak aki majd átkísér a túlsó partra. Mi ittmaradtunk ebben a nagy házban, melyet te úgy ki tudtál forgatni mint egy zsákot. Néhány napig senkinek sem volt kedve rendet tenni. Összegyültünk a kandalló körül, és a te hosszú utadra gondoltunk, a szomorúságra, hogy egyedül küldtünk el egy ismeretlen országba. A nagymama már évek óta várt miránk. Eddig senki sem távozott az élők sorából. Hogyan is tudtátok felismerni egymást abban a végtelen térségben, egy ilyen hosszan tartó elszigeteltség után?
Koporsódba tették legkedvesebb tárgyaidat, a napernyőcskét, a fésűdet, egy kis csokor virágot. Anyám minden útszakaszon elkísért, a háztól a templomig, templomtól a temetőig, Szobájában menedéket nyújtott minden pillangónak, és hosszú ideig nyitva tartotta a házat annak reményében, hogy hátha visszatérsz. Egy napon egy asszony kopogott be nálunk, mondván, hogy rólad álmodott. Az asszonynak volt egy beteg kislánya, a te barátnőd, és te meglátogattad őt. Álmában beszéltél az asszonyhoz, kértél valamit, amit ő nem tudhatott: mert nem hallotta álmában, de te csak beszéltél és úgy tünt mintha kérnél valamit amelyről a nagy összevisszaságban mindenki megfeledkezett. Anyám papírjaid között kutatott, sokáig keresgélt egyenként átnézve füzeteidet. Néztük utoljára zsenge írásodat, kecses nevedet melyet piciny kezeddel írtál. Az elfelejtett füzetek fehér szallaggal lettek átkötve. A kislány majd el fogja vinni néked. Eligazítottuk füzeteidet barátnődnek koporsójában, akit legjpbban kedveltél. Őt is fehérbe öltöztették a perzselő birodalmi útra, arra, melyről még soha nem tért vissza senki.
|