Bruno, Giordano: In Apollinem! (De l’infinito Magyar nyelven)

Uscito de priggione angusta e nera,

ove tant’anni error stretto m’avinse,

qua lascio la catena, che mi cinse

la man di mia nemica invid’ e fera.

Presentarmi  a la notte fosca sera

oltre non mi potrà: perché chi vinse

il gran Piton, e del suo sangue tinse

l’acqui del mar, ha spinta mia Megera.

A te mi volgo e assorgo, alma mia voce;

ti ringrazio, mio sol, mia diva luce;

ti consacro il mio cor, eccelsa mano:

che m’avocaste da quel graffio atroce,

ch’a meglior stanze a me ti festi duce,

ch’il cor attrito mi rendeste sano.

Setét, szűk börtönömben (melybe' bénán

tűrtem soká, egy tévedés mit rendelt)

otthagytam láncom és a szalma-hencsert,

melynek kínját irigység mérte énrám.

Homályos est és vaksi éj közt némán

nem senyvedek én többé már sosem, mert

ki Python kígyón erőt vett, s a tengert

vérével festé, elűzte megérám.

Hozzád szállok hát, felhangzó, szép zeném te,

hálám neked szól, Napomnak hője, fénye!

s tiéd e szív, magasztos, drága kéz!

Hang, mely lelkem a mélyből kitépte,

Fény, ki lettél szebb útján jobb vezére,

s Kéz, ki óvtad szívem, mely víni kész.