Negri, Ada: Piazza di San Francesco Lodiban (Piazza di San Francesco in Lodi Magyar nyelven)

Se de la patria il giovanile e fresco
disio sale al mio cor come un incenso,
tutta bianca nel sole io ti ripenso,
piazza di San Francesco.

Cresce fra le tue pietre, o solitaria,
tranquilla l'erba come in cimitero.
- Sole e silenzio. Un passo - un tremar nero
d'ali fendenti l'aria.

Ed eran quel silenzio e quella pace
che in te bevevo a sorsi larghi e puri;
e il bacio amavo su' tuoi vecchi muri
de l'edera tenace.

L'antico tempio, presso l'ospedale,
svolgea sue linee semplici e divine.
Per due bifore in alto, snelle e fine,
rideva il ciel d'opale.

L'antico tempio avea canti e colori
d'una soavita' che ancor mi trema
dentro. - O speranze, o poesia suprema
degli anni miei migliori!...

Gravi note de l'organo, salenti
agli archi de le volte longobarde,
su l'alte mura tremolar di tarde
stelle e fluir di venti!...

Come un suggello mistico al pensiero
da voi mi venne - e forse ho sempre amate
per voi le grigie case abbandonate
ove dorme il mistero,

i muschi densi a pie' de l'erme, i quieti
cortili pieni di sole e di verde,
i portici dei chiostri ove si perde
l'anima dei poeti;

i tristi luoghi ruinanti in pace
ove sol parla il soffio de le cose,
dei sogni morti e del morte rose,
e tutto il resto tace.

Rád gondolok, te édes, ifjú freskó,
ha honvágy jő rám, mint a ritka tömjén:
déli óráknak forró, tiszta csöndjén
te szép, fehér Piazza San Francesco.

Köveid közt úgy nő a fű, akár mint
temetőben a gyom. Nincs itt semmi árny.
Napfény van és csönd. Egy lépés. Fecskeszárny
mit Ő az égre könnyű kézzel ráhint.

Szakasztott azt a mély békét hozod rám,
mit egykor itt oly nagy kortyokban ittam,
és azt a csókot öreg falaidban,
mit rádcsókol a fényes, zöld borostyán.

Öreg templom - te kórház, ott melletted -,
mely egyszerű és isteni vonalban
karcsún íveltél, mint zene a dalban,
s az opál eget boldogan nevetted,

ó, régi templom színe és zenéje,
cseppentett méz, jaj, szívem belereszket
még ma is - egyre mélyebbről izenget
legszebb időmnek tünde, tiszta fénye.

Bús orgonádnak mély zengése lassan
kúszott a karcsú, longobárd csúcsívre,
fönn szétterült, majd idebenn, a szívbe'
csillaggá s széllé röppent szét a dallam.

Misztikus pecsét eszméletem zárján -
innen. van tán, hogy mindig is szerettem
az elhagyott és szürke és kietlen
házakat, ahol félelmesen, árván

a Titok alszik; és a négyszögű, szép
kis klastromudvart, amely csupa zöld fény,
a portikuszt, hová a Nap betörvén,
a költők lelke álmodón terül szét;

bús romokat, mik némán omlanak, bent
nem járja más szó, csak mit ők beszélnek,
halott álmok és holt rózsák - a szélnek...
s a többi néma, néma, néma, nagy csend.