Il passero solitario (Olasz)
D’in su la vetta della torre antica, Passero solitario, alla campagna Cantando vai finchè non more il giorno; Ed erra l’armonia per questa valle. Primavera dintorno Brilla nell’aria, e per li campi esulta, Sì ch’a mirarla intenerisce il core. Odi greggi belar, muggire armenti; Gli altri augelli contenti, a gara insieme Per lo libero ciel fan mille giri, Pur festeggiando il lor tempo migliore; Tu pensoso in disparte il tutto miri; Non compagni, non voli, Non ti cal d’allegria, schivi gli spassi; Canti, e così trapassi Dell’anno e di tua vita il più bel fiore. Oimè, quanto somiglia Al tuo costume il mio! Sollazzo e riso, Della novella età dolce famiglia, E te german di giovinezza, amore, Sospiro acerbo de’ provetti giorni, Non curo, io non so come; anzi da loro Quasi fuggo lontano; Quasi romito, e strano Al mio loco natio, Passo del viver mio la primavera. Questo giorno ch’omai cede alla sera, Festeggiar si costuma al nostro borgo. Odi per lo sereno un suon di squilla, Odi spesso un tonar di ferree canne, Che rimbomba lontan di villa in villa. Tutta vestita a festa La gioventù del loco Lascia le case, e per le vie si spande; E mira ed è mirata, e in cor s’allegra. Io solitario in questa Rimota parte alla campagna uscendo, Ogni diletto e gioco Indugio in altro tempo: e intanto il guardo Steso nell’aria aprica Mi fere il Sol che tra lontani monti, Dopo il giorno sereno, Cadendo si dilegua, e par che dica Che la beata gioventù vien meno. Tu, solingo augellin, venuto a sera Del viver che daranno a te le stelle, Certo del tuo costume Non ti dorrai; che di natura è frutto Ogni vostra vaghezza. A me, se di vecchiezza La detestata soglia Evitar non impetro, Quando muti questi occhi all’altrui core, E lor fia voto il mondo, ed il dì futuro Del dì presente più noioso e tetro, Che parrà di tal voglia? Che di quest’anni miei? che di me stesso? Ahi pentirommi, e spesso, Ma sconsolato, volgerommi indietro. Kiadó | Budapest, Magvető Kiadó. |
Az idézet forrása | Szerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 16, 18. p. |
|
A remete rigó (Magyar)
A hajdani toronynak homlokáról, Remete rigó végig a mezőkön, Míg él a nap, dalod szállongva zenged S a tiszta ének elbolyong a völgyön. Körül a kikeletnek Csilláma rezg az ujjongó mezőkön, S láttára szívem szeliden fölenged. Hallom: nyájak bégetnek, bőg a csorda. A többi víg madár a szabad égen Versengve játszik százfelé kerengve, Zsenge tavaszuk ünnepének élvén. Te nézed őket messziről merengve: Neked nem kell a játék, Hátat fordítasz társnak és derűnek, Dalolsz és tovatünnek Melletted évnek s életnek virága. Ó jaj, de összevágnak Szokásaink! A mosoly és enyelgés, A zsenge évszak édes házanépe S te, szerelem, testvére ifjuságnak, (Keserű sóhaj elnyűtt napjainkban!) Nem kellettek, nem is tudom, miért, sőt Tőletek menekülök; Remeteként megűlök, Hazámban idegenként, Igy élem el tavaszát életemnek. E nap, mely most az éjszakának enged, Falunkban ünnep régi megszokásból. A tiszta estben hallom a harangot S acélcsöveknek távol dörrenését, Mely házról-házra mennydörgőn barangol. Ünneplő köntösében A helynek ifjusága Siet ki s az utcákon szerteszéled, Örül egymásnak s vígadoz szivében. Csak én járok magamban A távoli mezőknek e zugában. Minden gyönyörüséget Másszorra toltam. Szemeim elbolyongnak A csilla levegőben Távol hegyekre és a Napot nézik, Szelíd nappala fogytán Mint hull le, s mintha mondaná tűnőben: A boldog fiatalság elenyészik. Te magányos madárka, hogyha eljő Életednek csillagok írta estje, Nem fog bántani bánat A multakért, hisz természet gyümölcse Kis szived minden vágya. De én, ha majd az aggkor Elátkozott küszöbjét Ki nem kerülhetem már, Ha szívhez szólni néma lesz szemem már, Üres a világ, s mit a holnap ígér, A máinál sötétebb szenvedések: Vajjon hogy nézem akkor Ez éveket, szegény magam s magányom! Haj, eljő majd a bánom, S vigasztalan bár, egyre visszanézek.
Kiadó | Budapest, Magvető Kiadó. |
Az idézet forrása | Szerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 17, 19. p. |
|