Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Baranauskas, Antanas: Dúdolom dalban (Dainu dainelę Magyar nyelven)

Baranauskas, Antanas portréja

Dainu dainelę (Litván)

Dainu dainelę, savo giesmelę,
Apie klapatus1, vargelius
Lietuvos krašto, ne teip iš rašto,
Dainu senųjų žodelius.

Kalnai ant kalnų, ė ant tų kalnų
Kalnai ir maži kalneliai.
Tenai Lietuva per amžius buvo,
Kaip sako mūsų seneliai.

Ten miškai snaudė, ten meškas gaudė
Kasdien lietuviai iš seno.
Užė, braškėjo medžiai nuo vėjo
Ten, kur lietuviai gyveno.

Ant smėliakalnių, ant piliakalnių
Ąžuolai šventi kerėjo,
Ir tie dievaičiai, kokiuos žemaičiai,
Kokiuos lietuviai turėjo.

Tol už Dauguvos kraštas Lietuvos
Smolensko žemę apriečia,
Už Dunojėlio, kur be šešėlio
Saulelė žmogų apšviečia.

Kijovos2 rusai, latviai ir prūsai,
Gudai ir pikti tatoriai3,
Lietuvą pažinę, vainiką pynę,
Lietuvą dabinę4 padoriai.

Ir labai buvo plati Lietuva,
Daug ana žemių ingijo.
Žmonės laisvingi buvo turtingi,
Niekur nebuvo vergija.

Vieni didžiūnai buvo galiūnai,
Ant vyresnybės išrinkti,
Ė kiti saldžios klausė jų valdžios,
Visi mažiukais vadinti.

Amžiai sukako, kaip seniai sako,
Ir kiteip virto Lietuva:
Augo didžiūnai, augo galiūnai,
Žmonės vergijon pakliuvo.

Svietas5 suspaustas, prakaitu plaustas,
Prapult ant amžių ketino.
Gavo kantrybę, meilę, stiprybę,
Kaip vierą6 šventą pažino.

Ąžuolai griuvo, dievaičiai žuvo,
Krito ne viena žinyčia7,
Po jais užstojo mokslo duotoja
Lietuvoj Rymo8 bažnyčia.

Upė Šventoja griekus mazgojo9,
Po krikštui žmonės nekalti;
Skyrė bažnyčioj vyrus trinyčiai10,
Moteris – nuometai balti.

Nors ponai spaudė, Bažnyčia glaudė
Lietuvos prastus žmoneles
Po savo sparnu, kaip tikrus tarnus,
Kaip tikras savo aveles.

Amžiai sukako, kaip seni sako,
Lietuvoj viso atsejo:
Jos nudraskyta ponystė krito
Ir kraujo daugel pralėjo.

Miškai išgriuvo, medžiai supuvo,
Ir nuogi laukai atliko;
Žėlimas pievų ir brąsva javų
Kasmet nualo, išnyko.

Žmonės prispausti pradėjo jausti
Dažnai ir badą, ir marą,
Dievas gelbėjo ir pažadėjo,
Kad nebus ponų ir dvarų.

Štai diena aušta, naktis išlaužta
Nyksta terp prastų žmonelių.
Bet koks mum žodis tiesą parodys,
Koks karvedys ves kelią?

Ant laiksvės leisti linksmi ir skaisti,
Ko klausys Lietuvos žmonės?
Kas mete laimės išmokys baimės
Ir šventos Dievo malonės?

Nesibijokim, nebėdavokim –
Dievas, ko reikia mum, žino:
Kad bus mum sunku, duot savo ranką
Mum kožnam karte11 ketino.

Kalnai ant kalnų, ė ant tų kalnų
Kalnai ir maži kalneliai:
Ten tėvai mūsų, ten broliai mūsų,
Ten gyven mūsų seneliai.

Anykščių miestas, kalnais apriestas,
Pakraščiais Šventos upelės,
Lanko bažnyčią visų ūlyčių12
Kasnedėl13 visi žmonelės.

Giesmėm ir maldom, net klausant saldu,
Bažnyčios mūrus siaudina,
Giesmėm malonės ir dėkavonės
Dievišką širdį griaudina.

Ūžia šileliai, kriokia upeliai
Ir kalnai staugia terp vėjų;
Pievos žaliuoja, girios linguoja –
Auklėja kelio vedėjų.

                                                           
1 Rūpesčius. (Čia ir toliau paaiškinimai red.)
2 Kijevo.
3 Totoriai.
4 Puošę.
5 Pasaulis, žmonija.
6 Tikėjimą.
7 Lietuvių pagonių šventovė.
8 Romos.
9 Nuodėmes plovė.
10 Baltos storos drobės apsiaustai (viršutinis drabužis).
11 Kiekvieną kartą.
12 Kaimų.
13 Kas savaitę, kas sekmadienį.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.xn--altiniai-4wb.info

Dúdolom dalban (Magyar)

Dúdolom dalban, énekes versben
búbaját Litvániának;
nem írásokból: vének ajkáról
veszem versemhez a tárgyat.

Hegy hátán hegyek, hegyükben ismét
más hegyek s temérdek dombhát:
litvánok ősi földje ilyen volt,
miképp a régiek mondják.

Zúgott az erdő, medvéket ejtett
hajdan a nép fia napszám.
Lombsuhogás és ágropogás közt
élt e hazában a litván.

Homokos lankán vagy a fennsíkon,
szent tölgyek csapata védte
ős isteneit; őket imádta
Žemaitijának a népe.

Daugaván túlra, szmolenszki tájig
terjed Litvánia, messze
Dunán is túlra, ahol a napfény
árnytalan hull a fejekre.

Kijevi orosz, lett nép és porosz,
belorusz s szilaj tatárhad
ismerte a hont, s koszorút kötött
illendőt Litvániának.

Litvánok földje messze kiterjedt,
végét se láthatni körbe.
Boldog lakói jómódban éltek,
járomtól meg nem gyötörve.

Maga a köznép választott főket;
tisztük a hatalom; enyhe
parancsaikra mindenki hajlott,
s gyámolra lelt, aki gyenge.

Századok teltén - vének így mondják -
az ország romlani kezdett:
urak s vezetők zsarnokká nőve,
szolga a nép fia s rab lett.

Már e verejték áztatta földet
végső romlás fenyegette,
ám haladékot s lelkierőt nyert,
térvén a keresztény hitre.

Halomra tölgyek s bálványok dőltek,
leomlott megannyi jósda;
Róma egyháza lépett helyükbe,
tudásnak osztogatója.

Keresztelkedni merült a litván
ventoji folyó vizébe;
díszing a férfin, nőn ünneplő gyolcs,
állottak templomba térve.

Sanyargatták bár urai váltig
litván föld egyszerű népét,
szent egyházának szárnyai alatt
lelte mindig menedékét.

Századok teltén - vének így mondják -
vége lett Litvániának:
hatalma, tépve, semmivé foszlott,
szerteszét vérözön áradt.

Erdők pusztultak, fák elkorhadtak,
csupaszon álltak a rétek;
a mezők zöldje, gabonák java
évenként aszva kiégett.

A sújtott nemzet prédája lett a
szapora kórnak, halálnak.
Lehajolt Isten, és megígérte:
Vége az úri világnak!

S virrad a nap már, oszlik a felleg
nemzet egéről, legyőzve.
De igaz utat milyen szó mutat,
merre haladjunk előre?

Szabad és vidám litváni nemzet
kinek tanácsát kövesse?
Boldogságában Isten igéit
kinek az ajkáról lesse?

Semmit se féljünk, aggságoskodjunk,
Istenünk tudja, mi kellő:
nehéz napokban segítségünkre
kezét lenyújtani eljő.

Hegy hátán hegyek, hegyükben ismét
más hegyek, sok kicsi hegyhát:
kedves apáink testvéreinkkel
s őseink ősei lakják.

Anykščiai várost hegy koszorúzza
és a bő Šventoji árja:
templomba vonul vasárnaponként
mindenik fia, leánya.

Énekeljünk hát, lelkes imánkkal
templom fala együtt repessen;
énekeljünk mind hálákat adván
Úr szive beléremegjen.

Fenyvesek zúgnak, folyók dagadnak,
hegyek dacolnak a széllel,
mező zöldellik, erdő hullámzik:
jő már, ki gondol a néppel!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaSz. D.

minimap