Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Luuk van Middelaar: Valahogy Európába - Örökös átkelés (De passage naar Europa Magyar nyelven)

Luuk van Middelaar portréja

De passage naar Europa (Holland)

Vlag

Op 29 mei 1986 vond in Brussel een eigenaardige ceremonie plaats. Even buiten het hoofdkwartier van de Commissie werd de nieuwe vlag van de Gemeenschap plechtig ingewijd. Er waren schoolkinderen met vlaggetjes, enige toekijkende ambtenaren, verbaasde passanten en een optreden van Sandra Kim. Het piepjonge Belgische zangeresje van Italiaanse komaf bracht het liedje ten gehore waarmee ze enkele maanden tevoren het Eurovisiesongfestival had gewonnen: J’aime la vie. Vervolgens werd de blauwe vlag met twaalf sterren voor de eerste maal in zijn nieuwe functie gehesen, terwijl een koor het Europese volkslied zong, Beethovens ‘Ode aan de vreugde’. Daarna volgden speeches van Commissievoorzitter Delors en Parlementsvoorzitter Pflimlin. Beiden spraken de hoop uit dat de vlag een symbool van de inspanningen voor Europese vrede zou worden.

Deze plechtigheid bekroonde een jarenlange lobby van de Gemeenschapsinstellingen. Strikt genomen was het overigens geen ‘vlag’ die werd gehesen voor het Berlaymontgebouw maar een ‘logo’. Dat was het semantische compromis waarmee de ambassadeurs van de lidstaten uiteindelijk hadden kunnen instemmen. Dit ‘logo’ kon vervolgens op verschillende materialen worden afgedrukt. Bijvoorbeeld op een rechthoekig lapje stof.

Een vlag is een symbool. Hij betekent niets, maar ‘staat voor’ iets anders. Niet op de manier waarop een kaart voor een landschap staat of een foto voor een persoon, maar per min of meer willekeurige conventie, zoals een letter voor een klank staat of een kruis voor de Kerk. Er is geen intrinsieke band tussen het symbool en het gesymboliseerde. Wie een symbool wil scheppen kan dus weinig anders doen dan bewerkstelligen dat het publiek die band als vanzelfsprekend ziet. Het is, zoals Pitkin schrijft in haar klassieke studie over representatie, ‘a matter of working on the minds of people who are to accept it rather than of working on the symbol itself. And since there is no rational justification for the symbolic connection, for accepting this symbol rather than that one, symbol-making is not a process of rational persuasion, but of manipulating affective responses and forming habits. Wie knielt voor een kruis of de vlag plechtig hijst, heeft zulke gewoonten gevormd. Hij aanvaardt in de handelingen het bestaan van het gesymboliseerde. (Dat doet trouwens ook wie een kruisbeeld schendt of een vlag verbrandt; symbolen hebben, als symbool, meer te vrezen van onverschilligheid dan van vijandschap.)

 Het eerste hijsen van de Europese vlag was dus een cruciale doorbraak. De vlag maakt de gezamenlijkheid zichtbaar. Hij vertelt niets over de identiteit van het gesymboliseerde, hij verwijst niet naar oorsprong of verleden ervan, hij toont simpelweg dat het bestaat. Het is het nulpunt van de Duitse strategie, vorm zonder inhoud. Geen narratief over het zelf, maar puur opgeëiste aandacht. Omgekeerd stelt de vlag het publiek in staat, dankzij zijn zichtbaarheid, de aanvaarding van het gesymboliseerde uit te drukken. Dit laatste is minstens zo belangrijk. Menig democraat met kopzorgen over Europa’s legitimiteit zou, misschien zijns ondanks, danig opkikkeren van een met blauwe vlaggen wapperende menigte.

De doorbraak van 1986 vond plaats in een al decennia slepend feuilleton. De blauwe vlag met twaalf sterren behoorde oorspronkelijk toe aan de Straatsburgse Raad van Europa. Die had een parlementaire vergadering, waarvan de leden een eigen vlag wensten. Dit naar voorbeeld van de Europese Beweging, waarvan de groene E op wit vlak – bijgenaamd de ‘witte onderbroek op groen grasveld’ – rond 1950 met name in Frankrijk en België populair was. Het duurde een prijsvraag, enkele heraldische en protocollaire studies plus harde onderhandelingen voor de vijftien lidstaten eruit waren. Het werd een blauwe vlag met twaalf sterren. Het resultaat werd in december 1955 voor het eerst officieel gehesen, bij een vergadering van de ministers in Parijs.

 

 Het was op uitnodiging van de Straatsburgse Raad zelf dat de Gemeenschap deze vlag drie decennia later overnam, tezamen met een volkslied, de ‘Ode aan de vreugde’ uit Beethovens Negende. Met het volkslied bevestigde Europa zijn universalistische neiging (‘Alle Menschen werden Brüder’). Met de vlag koos het, in tegenstelling tot Amerika, voor een identiteit onafhankelijk van het aantal lidstaten: het aantal sterren is en blijft twaalf.

Aanleiding voor deze symboolpolitieke beslissing vormden de Europese verkiezingen van 1984. De lage opkomst gaf de regeringsleiders reden tot zorg. Het publiek was schijnbaar onvoldoende doordrongen van het belang van de Gemeenschap. Enkele weken later, op de Top van Fontainebleau, besloten de leiders te laten onderzoeken hoe de Gemeenschap ‘haar identiteit en haar imago kon versterken en uitdragen, zowel voor haar burgers als in de rest van de wereld’. De opdracht ging naar een Italiaanse europarlementariër. In diens eindrapport stond: ‘Er is om zowel praktische als symbolische redenen duidelijk behoefte aan een vlag en een embleem die kunnen worden gebruikt bij nationale en internationale evenementen, tentoonstellingen en andere gelegenheden waar het bestaan van de Gemeenschap onder de publieke aandacht moet worden gebracht. De regeringsleiders stemden met deze aanbeveling in op de Top van Milaan van juni 1985. (Tijdens die Top moesten de betogers op het Milanese Domplein zich nog behelpen met de ‘witte onderbroek’ van de Europese Beweging.)

Het idee van een Europese vlag werd voorzichtig gepresenteerd. Het genoemde rapport bezwoer dat hij ‘natuurlijk in geen enkel geval het gebruik van nationale vlaggen in de weg’ stond. De invoering werd bepleit onder het motto: versterking van de zichtbaarheid van de Gemeenschap in het dagelijks leven van de burgers. Dit was ook nodig om aan het principebesluit van de regeringsleiders een juridische vertaling te kunnen geven. Toen er namelijk najaar 1985 een veertig pagina’s dik Commissievoorstel lag voor een ‘Raadsverordening tot vaststelling van het statuut van de Europese Vlag’, compleet met ceremonieprotocollen, bescherming tegen misbruik en dergelijke, schrokken sommige lidstaten toch een beetje. ‘Je kunt je voorstellen wat Margarets reactie is als dit document met een dikke plof op de deurmat van Downing Street 10 valt’, mopperde de Britse ambassadeur tegen een collega. Deze geluiden kwamen van meer zijden. Ook de voorstanders wilden een discussie over soevereiniteit liever vermijden. Zij wisten dat er nooit een vlag zou komen als ze zich in nation-buildingtermen zouden uitdrukken. De voorzitter van de vergadering vond de uitweg in het argument van de huisstijl, de corporate identity. Hiermee bood hij de ruimte dankzij welke de tegenstanders konden instemmen. De politieke connotaties van ‘vlag’ werden ingetrokken en de Gemeenschap kreeg dus een ‘logo’. Aangezien deze diplomatensubtiliteit aan gewone burgers ontgaat, hadden Delors c.s. alle reden tevreden te zijn met deze symboolpolitieke coup. Niemand heeft ooit een logo zien wapperen.

Een vlag moet zijn territorium veroveren op andere vlaggen. Terwijl de instellingen van Gemeenschap en Unie de vlag op zichzelf kunnen gebruiken, wappert hij in de lidstaten zelden alleen, maar meestal naast de nationale vlag. (Het is een aardige indicator om te zien in welke sfeer van de gezamenlijkheid een gebouw staat of een bijeenkomst plaatsvindt.) Per lidstaat verschilt en verschuift het gebruik van de vlag. De Franse president Sarkozy koos voor een staatsieportret met Franse én Europese vlag, verspreid over alle scholen en publieke gebouwen in het land. Daarentegen is Groot-Brittannië nogal recalcitrant: tot chagrijn van de Commissie weigerde de Britse regering heel lang de nationale nummerplaten te voorzien van het blauwe logo met twaalf sterren.

Tijdens een Europees topberaad over de kredietcrisis, in oktober 2008, drukten de vlaggen de plaats van elk van de deelnemers in de handelingssferen protocollair feilloos uit. De bijeenkomst vond plaats in het Elysée, op uitnodiging van roulerend Raadsvoorzitter Sarkozy. Drie andere regeringsleiders waren aanwezig: Merkel (Berlijn), Brown (Londen) en Berlusconi (Rome), evenals drie vertegenwoordigers van Europese instellingen: Commissievoorzitter Barroso, centrale bankier Trichet en de voorzitter van de ministers van de eurolanden, Juncker. Hoe werd dit zichtbaar? Op de afsluitende persconferentie zaten de eerste vier achter een nationaal plus Europees vlaggetje, de laatste drie alleen achter een Europees.

Vlag en volkslied maakten in 2004 bijna promotie. Als ‘symbolen van de Unie’ werden ze opgenomen in het grondwetsverdrag. Na de gestrande ratificatie daarvan werden ze opnieuw onderwerp van discussie. Met name Den Haag, Londen en Praag vonden dat de vlag te veel aan staatsvorming deed denken. Daar werd het (nationale) publiek ongerust van. Op hun aandringen werden de symbolen buiten het verdrag van Lissabon gehouden. Daarentegen beschouwden zestien andere lidstaten dit als een pijnlijke amputatie. Zij namen de moeite in een aanhangsel te verklaren dat vlag en volkslied ‘voor hen de symbolen blijven van het gemeenschappelijk lidmaatschap van de burgers van de Europese Unie en van hun band met de Unie.

De Europese vlag houdt voorlopig een onzekere juridische status. Enerzijds biedt deze ‘lege’ corporate identity de gezamenlijkheid veel houvast bij het slaan van een band met een publiek. Anderzijds blijkt uit de recente ophef over zijn statelijke implicaties opnieuw hoezeer een dergelijke gooi naar legitimiteit in zijn tegendeel kan omslaan. Deze dubbelheid hoort bij het publieke bestaan zelf. Wie zich toont aan het publiek, kan applaus of hoon ten deel vallen.

De weg teruggaan, de onzichtbaarheid weer in, kan niet meer. Sinds een kwart eeuw zijn symbool en gesymboliseerde in de geesten dermate succesvol verklonken dat het uit angst voor kritiek strijken van de Europese vlag zelfopheffing van de gezamenlijkheid zou betekenen. 



FeltöltőSosity Bea
KiadóHistorische Uitgeverij
Az idézet forrásaDe passage naar Europa
Könyvoldal (tól–ig)321-325
Megjelenés ideje

Valahogy Európába - Örökös átkelés (Magyar)

Zászló

1986. május 29-én különös ceremóniára került sor Brüsszelben. A Bizottság főhadiszállásától nem messze ünnepélyesen felavatták a Közösség zászlaját. Jelen voltak: iskolás gyermekek (kezükben kis zászló), néhány bámészkodó hivatalnok, meglepett járókelők és a fő műsorszám, az eurovíziós dalfesztivál olasz származású belga gyermekhőse, Sandra Kim, aki a döntőben elsöprő győzelmet hozó dalát adta elő: J’aime la vie. Utána az európai himnusz, vagyis Beethoven Örömódájának hangaira ünnepélyesen felvonták Európa lobogóját – kék alapon tizenkét arany csillag. Ezt követően a Bizottság elnöke, Jacques Delors és Pierre Pflimlin, az Európai Parlament elnöke mondott beszédet. Mindketten abbeli reményüknek adtak hangot, hogy a lobogó az európai béke szimbóluma lesz.

Az ünnepség a belső szféra intézményeinek éveken át tartó lobbitevékenységére tette fel a koronát. Európa zászlaja tulajdonképpen nem is zászló, hanem jelkép – a tagállamok nagykövetei e szemantikai kompromisszum megkötésével adták csak hozzájárulásukat a használatához. Más kérdés, hogy ezt a jelképet többféle felületen fel lehet tüntetni – éppenséggel akár egy rúdra rögzített vászondarabon is megjelenhet.

A zászlók szimbólumok. Szigorú értelemben vett jelentésük nincs, mindig valami „más helyett” állnak. Funkciójuk azonban nem egy országot leképező térkép vagy egy személyt ábrázoló fotóhoz hasonlít. A zászlók használata önkényes konvenciókon alapul, ahhoz hasonlóan, ahogy egy betű egy hangra utal: jelölő és jelölt között csak az alkalmazás teremt kapcsolatot. Aki tehát egy szimbólumot kíván létrehozni, annak egyedül arra kell ügyelnie, hogy a közönség magától értetődőnek tekintse jelölt és jelölő viszonyát. Vagy ahogy Pitkin fogalmazott klasszikus tanulmányában: „a legtöbb energiát nem elsősorban egy szimbólum kidolgozása, hanem azon személyek meggyőzése emészti fel, akiktől e szimbólum elfogadását várjuk. S mivel a szimbolikus kapcsolat racionálisan nem indokolható, a szimbólumok életre keltéséhez sem racionális meggyőző erő, hanem az érzelmek befolyásolásának és a szokások kialakításának képessége szükséges.” Aki ünnepélyesen felavat egy zászlót, szokást teremt. Az ezt követő zászlófelvonások és -kitűzések a szimbolikusan jelölt entitás létezését ismerik el. (Akárcsak a zászlóégetések: a szimbólumokra nézve a közöny sokkal veszélyesebb, mint a harag.)

Az európai zászló első felvonására lényegi áttörésként kell tekintenünk: láthatóvá tette a közösséget. A szimbolikus aktus semmit nem közölt a jelölt identitásáról, nem utalt sem eredetére, sem múltjára – mindössze érzékeltette létezését. Az ilyen aktusok a német stratégia nullpontjainak tekinthetők: tartalom nélküli formák. Másfelől épp az ilyen aktusok teszik lehetővé, hogy a közönség kifejezze e szimbólum (és az általa jelölt létező) elfogadását. Ez utóbbi legalább ilyen fontos. Az Európa legitimitásán töprengő demokraták közül – talán akaratuk ellenére is – sokaknak felüdülést jelentene egy kék zászlókat lengető tömeg látványa.

Az 1986-os áttörés évtizedes vita végére tett pontot. A kék alapon tizenkét aranycsillagos zászló a strasbourgi Európa Tanácstól ered. Az ötvenes években e Tanács parlamenti közgyűlésének képviselői vetették fel először a zászló gondolatát. Szemük előtt az Európai Mozgalom zászlaja (fehér alapon zöld E, a tréfásabbak szerint zöld alapon fehér alsónadrág) lebegett, mely ekkoriban különösen Franciaországban és Belgiumban volt népszerű. Egy pályázati kiírás, néhány heraldikai és protokolltanulmány, végül kőkemény tárgyalások vezettek oda, hogy megszületett a minden tagország számára elfogadható terv: kék mezőben körbe rendezett tizenkét aranycsillag. A kész zászlót először 1955 decemberében, a miniszterek párizsi találkozóján avatták fel.

A Közösség három évtizeddel később egyenesen a strasbourgi Európai Tanács biztatására vette át a jelképet Európa himnuszával, Beethoven Örömódájával együtt. A himnusszal Európa az univerzális értékek mellett foglalt állást („testvér lészen minden ember”), a zászlót pedig – eltérően az amerikai hagyománytól – függetlenítette a tagállamok létszámától: a csillagok száma állandó.

E szimbólumpolitikai döntést az 1984-es európai parlamenti választások tanulságai is előkészítették. A rendkívül alacsony részvétel aggodalmat szült a tagállamok vezetőinek körében: a nyilvánosságot a jelek szerint nem különösebben érdekelte a Közösség. Néhány héttel később, a fontainebleau-i csúcstalálkozón úgy határoztak, fel kell kutatni azokat a lehetőségeket, „melyekkel a Közösség – mind polgárai, mind a külvilág előtt – hathatósabban jelenítheti meg önmagát.” A feladattal egy olasz európai parlamenti képviselőt bíztak meg. A következő év júniusában napvilágot látott jelentés szerint „mind gyakorlati, mind szimbolikus okokból határozott szükség mutatkozik egy zászló és embléma megalkotására, melyek – a nemzeti és nemzetközi rendezvényeken felhasználva – a Közösségre irányíthatják a nyilvánosság figyelmét.” A tagállamok vezetői az 1985-ös milánói csúcson hagyták jóvá a javaslatot (a milánói dóm előtt felvonuló föderalistáknak ezért kellett ekkor még beérniük az Európai Mozgalom „fehér alsónadrágjával”).

 Az európai zászló ötletét rendkívül óvatosan prezentálták. A már idézett jelentés sietett leszögezni, hogy „a nemzeti zászlók használatának természetesen semmilyen módon nem állhatunk útjába.” Az európai zászló bevezetésének fő célkitűzésének a Közösség láthatóvá tételét tekintették. Az óvatosság indokolt volt akkor is, amikor a tagállamok vezetőinek elvi megállapodását a jogi rendeletek nyelvére és formájára kellett lefordítani: mikor 1985 őszén a Bizottság benyújtotta a negyvenoldalas Határozattervezet az európai zászlóról című indítványát, protokoll-előírásokkal, szabályokkal és minden egyébbel együtt, egy-két tagállam egészen biztosan hátrahőkölt egy percre. „Képzelheti, hogyan reagálna Margaret, ha ezt a dossziét, csak úgy, bedobnánk a Downing Street 10. postaládájába” – fogalmazott egy brit nagykövet a holland kollégájának. De mások is aggódtak. Még a zászló támogatói is igyekeztek elkerülni, hogy a szuverenitás kérdéseiről kelljen vitázniuk. Tisztában voltak vele, hogy a zászló sosem születhetne meg, ha a nemzetépítés nyelvén érvelnének mellette. Végül a nagyköveti ülés elnöke találta meg a kiutat: ne zászlót, hanem jelképet, logót adjanak a Közösségnek. E kompromisszummal még az addig ellenkezőket is meg lehetett nyerni. Tekintettel arra, hogy az ilyen finom, diplomáciai különbségekkel az állampolgárok zöme úgysem foglalkozik, Delors-nak és körének minden oka megvolt az elégedettségre. Nincs ember, aki ne zászlóra gondolna, ha meglátja ezt a „logót”.

Minden zászló más zászlók elől hódít el területeket. Míg az Unió intézményei kitűzhetik önmagában Európa zászlaját, a tagállamok legtöbbször csak a nemzeti lobogó mellé teszik ki. (Így például elég könnyen eldönthető, hogy egy adott épület vagy rendezvény melyik szférát képviseli). Sőt, tagállamonként eltér, mekkora teret engednek az európai zászlónak. Sarkozy elnök hivatalos képén – mely minden francia iskolában és közhivatalban megtalálható – baloldalt a francia és az európai zászló, jobboldalt az elnök látható. Nagy-Britannia jóval csökönyösebbnek bizonyult: az angol kormány a Bizottság nagy bosszúságára éveken át még a rendszámtábláin sem volt hajlandó feltüntetni a tizenkét csillagos zászlót.

Egy 2008 októberében, a hitelválság kapcsán megtartott EU-tanácskozáson a zászlók hajszálpontosan kijelölték, melyik résztvevő melyik szférát képviseli. A tanácskozásnak az Elysée-palota adott otthont, a házigazda az Unió soros elnöke, Nicholas Sarkozy volt. Három további tagállam vezetője vett részt az ülésen: Merkel (Berlin), Brown (London) és Berlusconi (Róma), továbbá három európai intézmény vezetője: José Manuel Barroso a Bizottság, Jean-Claude Trichet az Európai Központi Bank és Jean-Claude Juncker az euróövezet országainak képviseletében. A záró sajtókonferencián a négy tagállam vezetője előtt országa nemzeti lobogója és az Unió zászlaja volt látható, de Barroso, Trichet és Juncker asztalán csak az Unió zászlaja díszelgett.

2004-ben nem sok híja volt, hogy az Unió zászlaja és himnusza felsőbb osztályba lépjen: „az Unió jelképeiként” helyet kaptak az alkotmányszerződés tervezetében is. A ratifikációs kudarc után azonban át kellett gondolni a szerepüket. Leginkább Hága, London és Prága vélte úgy, hogy a zászló túlságosan is a nemzetépítés eszköztárát idézi. Hármójukon múlt, hogy sem a himnusz, sem a zászló nem került be a Lisszaboni szerződésbe.  Tizenhat másik tagállam azonban fájdalmas amputációként élte meg a történteket. Egy, a szerződéshez csatolt függelékben nyilvánították ki, hogy a zászlót és az Unió himnuszát „továbbra is a polgárok Európai Unióhoz való közös kötődése és az Európai Unióval való kapcsolata jelképeinek” tekintik.

Az európai zászló jogi státusza egyelőre bizonytalan. „Üres” logóként megkönnyíti ugyan a tagállamok közösségének, hogy szorosabbra fűzze kapcsolatát a nyilvánossággal. A körülötte csapott felhajtás azonban arra is figyelmeztet, hogy a legitimáció érdekében megtett merész lépések ellenkező hatást is kiválthatnak. Aki színpadra lép, annak nemcsak a tapsra, de a füttykoncertre is fel kell készülnie.

A visszafelé, vagyis a láthatatlanságba vezető út azonban nem járható. Az elmúlt negyed évszázadban a szimbólum és az általa jelölt entitás olyannyira összenőttek, hogy az európai zászló bevonása a tagállamok közösségének felszámolásával volna egyenlő. 




FeltöltőSosity Bea
KiadóTypotex Kiadó
Az idézet forrásaValahogy Európába
Könyvoldal (tól–ig)311-315.
Megjelenés ideje

minimap