Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Demedts, André: Az örökség (De erfenis Magyar nyelven)

Demedts, André portréja
Orbán Ottó portréja

Vissza a fordító lapjára

De erfenis (Holland)

Zij kwamen en namen het land. Zij stalden hun paarden,

zij begrensden met één enkelen blik hun nieuw gebied.

De mannen slaafden, de vrouwen baarden

er was niet één onder hen, die het leven verried.

 

De wildernis door wind en water gehavend,

het bos en moeras werd een vruchtbaar veld.

De dagen en jaren vergingen, morgen en avond,

men viel op het werk toen de tijd was volteld.

 

Een ander stond op : zij werkten en zwegen,

zij deden hun zin, zij schikten de wegen,

de eeuwen verliepen, doch hun bruisende bloed

sloeg telkens weer over, hun kracht en hun moed

verstilden tot deernis en liefde voor haar, voor de vrouw,

die hun kinderen dragen en liefhebben wou.

 

Nu liggen zij stil en gerust in hun aarde gedolven

en ik nam hun alaam, en ik kreeg het gebied.

ik erfde het bloed, voor mij is het golven,

het rijzen en het dalen van land en van groen

tot waar dat mijn blik geen keuren meer ziet.

Voor mij is het stormen, de jeugd en het vuur,

de rijzende zon, het koren dat groeit,

zo lang als ik leef, zo lang als ik duur,

tot dat voor het laatst de hazelaar bloeit.

 

Tot dat wat ik kreeg mij weer wordt ontnomen

en mijn hart door de dood wordt beklemd;

dan zal hij er zijn, dan zal hij wel komen

wiens helmende lach mijn snik overstemt,

dan erft hij van eeuwen de smart en de tover,

zij worden zijn vreugde, zij worden zijn straf,

te zaam met het recht om onder het lover

te vermolmen tot aarde in ’t eenzame graf.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.widopedia.eu/andre.html

Az örökség (Magyar)

Jöttek és elfoglalták birtokuk. Istállóban nyihog a ló.

Az új tanya körül, szemvillanás von kerítést.

Az ember dolgozik, asszonya szül -

nem akadt köztük élet-áruló.

 

A szél és víz törte vadont, erdőt és lápot maggal bevetették.

Évek, napok, és hajnalok meg esték,

fiatalok voltak és nevettek,

öregek voltak, hallgattak,

 

- rejtőzködtek fanyar humorban -

míg terhüket letették.

Idejük végeztével

beálltak a sorba,

meghaltak.

Elhulltak ők, de támadt más helyettük.

 

Így mentek végig útjukon

teremtve, tűnődve, hallgatagon,

gőg nem mocskolta nyelvüket,

kit rang, vagyon vagy szépség szédített,

őrültnek nézték és utálták,

de büszkeségük gyengédségbe fordult

és élő erejüket asszonyuknak adta,

ki utódjuk terhét viselni

és szeretni fogadta.

 

Már kinyújtóztak mind, a föld velük tele.

Én örököltem örökük: vért és tanyát.

Enyém a búza tengere és nekem hullámzik a len,

enyém az ég hatalmas, göndör fellege,

enyém az esti szél, ki kedves bolondságokat beszél a réteken.

Enyém az ifjúság villámló vihara,

az új és növekvő világ,

az olthatatlan nyári láng, munka, erő, önérzet

kormányoz engem és az évet,

míg meg nem törik szemem sugara.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap