Zagajewski, Adam: Improvizáció (Improwizacja Magyar nyelven)

Trzeba wziąć na siebie cały ciężar świata
i uczynić go lekkim, znośnym.
Zarzucić go sobie na ramiona
tak jak plecak, i ruszyć w drogę.
Najlepiej wieczorem, na wiosnę, kiedy 
spokojnie oddychają drzewa a noc zapowiada się
pogodnie, w ogrodzie trzaskają gałązki wiązów.
Cały ciężar? Krew i brzydotę? To niemożliwe.
Zawsze zostanie osad goryczy w ustach 
i zaraźliwa rozpacz tej starej kobiety
którą widziałeś wczoraj w tramwaju.
Dlaczego mamy kłamać? Przecież uniesienie
istnieje wyłącznie w wyobraźni i szybko znika.
Improwizacja – zawsze tylko improwizacja,
nic innego nie znamy, mała albo wielka,
w muzyce, gdy trąbka jazzowa wesoło płacze
albo kiedy patrzysz na biała kartkę papieru,
czy też wtedy, kiedy uciekasz
przed smutkiem i otwierasz ulubiony tom wierszy;
zwykle w tym momencie dzwoni telefon,
i ktoś pyta – czy reflektuje pan/pani na nasze
najnowsze modele? Nie, dziekuję bardzo.
Wolę stare, wypróbowane modele.
Zostaje szarość i monotonia; żałoba,
której nie uleczy najwspanialsza elegia.
Ale może są rzeczy ukryte przed nami
i w nich melancholia miesza się z entuzjazmem,
zawsze, codziennie, jak narodziny świtu
nad brzegiem morza, albo nie, poczekaj,
jak śmiech tych dwóch małych ministrantów 
w białych komeżkach, na rogu Jana i Marka,
pamiętasz?

Magunkra kell vennünk a világ teljes súlyát,
és könnyűvé tenni, elviselhetővé.
Vállunkra dobni, mint
egy hátizsákot, és útnak indulni.
A legjobb este, tavasszal, mikor
nyugodtan lélegeznek a fák, s az éj békésnek
ígérkezik, a kertben pattognak a szil ágai.
A teljes súlyt? A vért és a rútságot? Ez lehetetlen.
Mindig megmarad a bánat lepedéke a szánkban,
és a ragályos kétségbeesése annak az öregasszonynak,
akit tegnap láttál a villamoson.
Miért kell hazudnunk? Hiszen az elragadtatás
csakis a képzeletünkben létezik, és hamar elillan.
Improvizáció – mindig csak az improvizáció,
semmi egyebet nem ismerünk, legyen az kicsi vagy nagy,
a zenében, mikor a dzsessztrombita boldogan sír,
vagy mikor a fehér papírlapot nézed,
és még akkor is, ha a szomorúság elől
menekülsz, és felütöd a kedvenc verseskönyved;
rendszerint abban a pillanatban csörren a telefon,
és valaki megkérdi – érdeklik-e önt
cégünk legújabb modelljei? Nem, köszönöm szépen.
A fakóság marad és az egyhangúság; a gyász,
melyet nem gyógyít a legkiválóbb elégia.
De lehet, a dolgok rejtve vannak előttünk,
és bennük a mélabúhoz lelkesedés társul,
mindig, mindennap, mint például a fény
születése a tengerparton, vagy nem is, várj csak,
mint a boldog nevetése annak a két kis ministránsnak,
fehér karingben, a Szent János és a Szent Márk sarkán,
emlékszel?