Bor, Matej: Ment egyszer egy járókelő az atomkorban 11 (Šel je popotnik skozi atomski vek 11 Magyar nyelven)

11

Šel je popotnik skozi atomski vek

in ni bil več popotnik -

bil je Usoda

in je grmel

na aluminijastih krilih skozi noč,

pogrinjajoč zemljo

s preprogami smrti.

In ko je pustil za seboj,

kar je pustil,

je rekel svojemu srcu:

Zapahni svoje duri,

da se skrijem vate.

In ko je bil tako skrit,

je nanje potrkalo.

- Kdo je?

- Odpri!

Odpri je in zagledal pred sabo

deklico take lepote,

da je onemel.

- Pojdi z menoj, mu je rekla.

In sta šla,

Ma po preprogah smrti,

s katerimi je pogrnil zemljo,

in se ustavila pred baročnim zrcalom,

ki je bogve kako ostalo celo sredi razvalin.

Stopila je skozenj

in se iz njega,

razčesavajoč lase, nasmehnila.

- Lepa si, ji je šepnil.

- Bila sem,

dokler me Usoda,

grmeča skozi noč,

ni izpremenila

po svoji volji

in svojem okusu.

Poglej!

Pogledal je in od groze odrevenel.

- Kje so tvoje oči?

Iztegnila je dlan proti njemu:

Tu. Vzemi jih s seboj.

Za spomin.

Ne bodo ti v nadlego,

saj že dolgo ne jočejo več.

11

Ment egyszer egy járókelő az atomkorban,

de már nem is volt járókelő,

hanem a Végzet,

alumínium szárnyakon

dübörgött az éjszakában

és a halál szőnyegeit

terítette a földre.

És amikor elhagyta már,

amit elhagyott,

ezt mondta a szívének:

- Zárd be lakatra az ajtót,

hadd rejtőzzek el benned! –

És miután így elrejtőzött,

a szív ajtaján kopogtattak.

- Ki az ?

- Nyiss ki! -

Kinyitotta az ajtót s látott maga előtt

olyan gyönyörű leányzót,

hogy képtelen volt szóhoz jutni.

- Jöjj velem! - bíztatta a leány.

És mentek együtt,

mentek a halál szőnyegein,

melyek a földet fedték

és csak egy barokk tükör előtt álltak meg,

amely, isten tudja, hogyan, még épségben

maradt a romok között.

A leányzó átlépett a tükrön

s azon keresztül mosolygott a járókelőre.

- Szép vagy - suttogta a járókelő.

- Szép voltam,

amíg az éjszakában

dübörgő Végzet

meg nem változtatott

saját akarata

és saját ízlése szerint.

- Ide nézz! -

Odanézett és megborzadt.

- Hol vannak a szemeid? -

Kinyúlt feléje egy tenyér.

- Itt! Vedd el őket.

Emlékül.

Nem lesznek terhedre,

mert már régen nem tudnak sírni.