Risojević, Ranko: Tizennegyedik bosnyák elégia (Četrnaesta bosanska elegija Magyar nyelven)

Ivi Andriću

»Iz dumača i šuma, modrih«

Gdje god da se zaustavim,
kud god da krenem,
kroz ove kasabe i gore,
vidim samo jedno lice
i čujem samo jedno srce.

Čije god oči da me pogledaju,
čije ruke da me dotaknu,
osjetim samo jedan dodir
i prihvatim samo jedan pogled.

U šta god da se preodjenem,
čemu god da se poklonim,
to samo jednom biću prilazim
i samo jednom poštu odajem.

Zvone kopita po mostovima,
viju se laste po minaretima,
a svuda samo jedan glas,
počiva kao drevni etar.

Iz dumača i šuma, modrih,
sa stotinu rana nezacijeljenih,
izlazi samo jedan bonik,
doziva samo jedan vječnik,
moli se samo jedan smjernik.

odzvanja podne, ruše se sjenke,
na sečiji miruje knjiga,
samo jedna jedina, moćna,
stalna, samo jedna jasna.

Ivo Andrichoz

»Mély völgyekből és kék erdőkből«

Bárhol állok is meg pihenni,
bárhová megyek
e kis kunyhók és hegyek között,
csak egyetlen arcot látok,
csak egyetlen szívet hallok.

Bárki szemei is figyeljenek,
bárki kezei érintsenek,
egyetlen tapintást érzek,
egyetlen tekintetet keresek.

Bármily jelmezt felöltve,
akárhová térdelve,
egyetlen lényhez közeledek,
egyetlen lénynek hódolok.

A hidakon patkók csattognak,
a minareten fecskék szorgoskodnak,
de a hangok áradatát egyetlen
ősi szólam nyomja el.

Mély völgyekből és kék erdőkből,
be nem gyógyult sebek sokaságából,
az egyetlen hívő lép elő,
szólít az egyetlen halhatatlan,
imádkozik az egyetlen nyughatatlan.

Dél van, eltűnnek az árnyak,
a könyvek a heverőn nyugszanak,
de ő, az egyedüli, hatalmas,
varázserejével magával ragad.