Levelet küldök neked
húgom a kék verandán,
hóba írt levéllel válaszolok
sok kérdésedre.
Hólovon hólovas
viszi el hozzád.
Igazad van, a síkság fájdalmasan szabad
és a király csöndje szigorú.
Hegyet adj és visszhangot, szól a hang,
a szem gyakran lágy látóhatárra vágyik.
Mégis túlzott az aggodalmad, húgom:
e földeken madártorony emelkedik
s fehér galambok metszik át a ködös éjszakát,
az emlékek barlangokat ásnak,
lámpást gyújtanak az álmok.
Amit a széltől kérdezel, igaz.
Gyakran csalt ki bennünket tévedésből
- volt, aki lépteket hallott, volt, aki hangokat -
a metsző szél, a havat hóval
elkeverő szél.
Így hát lassan telik a nap,
de a várakozóknak közös a várakozásuk,
az ébren levők megosztják éberségüket,
az alvók találkát adnak álmaikban.
Persze van közöttünk melegség,
bár hóemberekké váltunk:
a tábortűz - odanyújtjuk kezünket,
még ha nem is lángol.
Aki már régóta él zúzmara-boltozat alatt,
fölemelkedhet hirtelen, akárcsak a hullámokon,
átjárja egy ismeretlen szeretet,
egy hatalmas korál, amilyen még sohasem zengett fel
a vér vékony orgonasípjain.
Levelet írok neked
húgom a kék verandán
arról, hogy itt maradok
és talán sohasem térek vissza.
Hó-bor az italom.
Hó-asszony a szeretőm.
Hó a ló és hó a lovasa,
aki e levelet elviszi hozzád.