Gullberg, Hjalmar: Egy malmöi csalogányhoz (Till en näktergal i Malmö Magyar nyelven)
|
Till en näktergal i Malmö (Svéd)Jag mötte vänner i så många länder - men varför blev man ensam under skyn? Jag älskar det, som flyr ur våra händer; jag älskar det, som doldes för vår syn. Här ligger jag, en fånge mellan lakan, och lyssnar i en mörklagd paviljong. Jag älskar mörkret, och jag älskar vakan; jag älskar tystnaden, som blir till sång.
I sjukhusparken hänger månens lykta; det glittrar genom rullgardinens dok. Nu lyssnar alla sorgsna och betryckta till Höga visan ur naturens bok. Den störste sångaren på denna jorden har kommit för att skingra våra kval. Jag hör musik och letar efter orden. Sjung, näktergal, min hemstads näktergal!
Från vilket paradis är stämman lånad, som tränger in i rummet, där jag bor? Så sjöng du, när jag föddes i din månad, för en förtvivlad kvinna som blev mor. En majnatt hände det, som ingen visste; vår stora hemlighet kom ingen åt. Den, som försökte spåra oss, tog miste: i toner dränkte du min första gråt.
Dig vill jag intill döden efterlikna, o sångare, som vägrar att bli sedd! De sökte fånga dig och står besvikna: på villospår blev jägarskaran ledd. Dig känner ingen - ingen utom träden har sett, om du är vacker eller ful. Snart hörs i toppen trastens sommarkväden - då tiger du, som sjöng i låga skjul.
Lär mig att inför världen vara liten! Vad gör det, att jag vandrar mot min höst, att jag blir ensam, grå och väderbiten? En majnatts melodi har sprängt mitt bröst! O näktergal, jag var en gång din like - nu är jag åter stum och sjunker matt tillbaka i det anonymas rike... Det skulle vara lätt att dö i natt.
|
Egy malmöi csalogányhoz (Magyar)Ezer szál fűz össze barátaimmal - miért hát e vak magány az ég alatt? Szeretem, ami kezemből elillan, szeretem, amit rejt a pillanat. Most kórház őriz, kerti hűs sötétség, nagy hallgatás s az ágy, el sem ereszt. Szeretem az árnyakat s az éber éjfélt, szeretem a csöndet, ha dalba kezd.
Lámpása ég a park felett a Holdnak, csillog sugára függönyfátyolon át, és hallgatjuk, mi, kíntól megtiportak, a természet fönséges himnuszát. Megjött az énekesek legnagyobbja, jött, hogy fájdalmunkat űzze el. Zene szólal, s felsóhajtok dadogva: Édes csalogány, csak búgj, csak énekelj!
Mely Édenkertből zengsz te, égi zsoltár, szobámba, s mért, hogy így elandalítsz? Mikor születtem éppen így daloltál egy sápadt asszonynak, anyámnak is. Május volt akkor is, éjszaka történt - titkunk azóta is titok maradt, pecsétjét fel még azóta se törték: hangodba pólyáltad sírásomat.
Bár lennék olyan, mint te, mindhalálig, te váltig láthatatlan énekes! Csúful járt s jár, ki tőrbe csalni áhít, balútra lépett s lép, ki lopva les. Nem látott senki még, hogy rút-e, szép-e, vajon milyen vagy, tán csak fönt a lomb... Holnap rigó fütyöl a nyári éjbe, te meg egy csűrban némán hallgatod.
Kicsinynek lenni, ó, taníts meg engem! Jön majd az ősz, s én, zord idők fia, magam leszek. Majd szétfeszíti mellem e májuséji szent melódia! Ó, csalogány! Gyermekkor röpke társa! - és fáradtan hanyatlom vissza már az örök, személytelen hallgatásba... De könnyen meghalnék ez éjszakán.
|