This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Monso, Imma: Sosem lehet tudni (részlet) (No se sap mai (detall) in Hungarian)

Portre of Monso, Imma

No se sap mai (detall) (Catalan)

v. no ho fa tot l’aigua

Vaig baixar del tren com un esperitat i vaig sortir ràpidament de l’edifici de l’estació de Chur. No volia que em tornés a passar el que m’havia passat a Zug. Sabia que la Marie no hi havia de fer res, allà, que no me la trobaria pas. Però de vegades un és supersticiós. En sortir de l’estació, vaig anar a comprar el diari a l’estanc de la plaça. El diari és una bona manera de començar, ofereix multitud de possibilitats, vaig pensar. Des de la botiga, mentre feia cua per pagar, podia veure a través del vidre l’edifici de l’estació d’on acabava de sortir.
En fixar-me en les lletres que coronaven la façana, em va sobrevenir una violenta impressió de déjà vu. Vaig pagar i vaig sortir de l’estanc. Les lletres no eren més que un lema publicitari de la companyia suïssa del ferrocarril: «Der Kluge reist im Zuge», una cosa com ara: «L’intel.ligent viatja en tren.» No era sols el contingut del missatge el que em produïa aquell impacte, era el color turquesa de les lletres, la forma, la col.locació del rètol sobre la cornisa, tot plegat originava un fenomen sense precedents que m’imantava cap a l’edifici de l’estació, fins al punt d’obligar-me a entrar-hi novament.
Un cop a dintre em vaig posar a fer cua. ¿Per què? No ho sabia, però aviat ho sabria. Semblava que no hi havia manera de quedar-se a cap de les ciutats que m’havien estat destinades, però això importava poc, ja que sabia que les salsitxes de Chur eren insípides i que jo havia de seguir els meus impulsos per sempre més. I els meus impulsos m’obligaven a fer cua, no per plaer sinó per aquella sensació insòlita que em dictava el que havia de fer a continuació, i que provenia d’una curiositat incontenible. Una curiositat comparable a la que t’assalta quan creus veure algú conegut a qui no esperes poder veure —per exemple, un mort—, i el segueixes fascinat a causa de la sorpresa que et produeix per tal de verificar si el que t’ha semblat és cert. Feia cua i, a mesura que la feia, sabia que aniria sabent. Per una vegada tot el que estava fent era nou, totalment nou, perquè no responia a cap projecte, ni tan sols sabia el que faria al moment següent. I, en canvi, no m’abandonava la sensació que tot allò ho estava repetint.
Vaig arribar a la taquilla sense tenir la menor idea del que havia de dir, però sabent que havia d’arribar a la taquilla. (Només sabia el que havia de fer just abans de fer-ho.) I quan l’empleat em va demanar «¿on?», vaig respondre, sense cap dubte: «Saint Moritz.» Alguna cosa no rutllava dintre meu. Definitivament boig, vaig pensar, com se sol pensar en aquests casos. Ni havia estat a Saint Moritz ni se m’hi havia perdut res. Sempre n’havia sentit a parlar amb indiferència, sent com era un d’aquests llocs grans, moderns i comercials que havia perdut l’encant del passat.
Saint Moritz era a mitja hora d’allà i el paisatge de boscos que veia des del tren durant el trajecte va incrementar la meva sensació de repetició. ¿Havia somiat aquell bosc? Però de boscos n’havia vistos tants! Condemnat a viure a les ciutats, anava sovint a veure boscos, a sadollar la meva set de boscos, pensant sempre que algun dia m’hi quedaria, quan trobés el dels meus somnis. Dels Vosges i del Pirineu i de les Ardenes i de l’Odenwald i de la Schwarzwald havia vist boscos de tots colors i densitats, i probablement aquell bosc dels Grisons tenia moltes similituds amb molts dels que havia vist anteriorment.
Arribat a Saint Moritz, hi va haver una lleugera remissió dels símptomes. Certament, el Gran Hotel i la riba del llac em resultaven molt familiars, però també era cert que cent vegades els havia vistos en postals i fotografies. Vaig passejar per la ciutat. Bancs, botigues, parquímetres... no m’eren més familiars que els de qualsevol altre lloc. Mirava de convence’m a mi mateix que el bagatge d’informació visual que pot arribar a adquirir un home contemporani que ha viscut prop de quaranta anys és tan enorme que difícilment pot mantenir nets els arxius de la memòria. Arribar a gestionar totes les frases que ha sentit, tots els llibres que ha llegit, totes les músiques, totes les imatges... ¿Com recordar amb precisió on i quan has vist això o allò?, pensava, justament quan vaig ensopegar amb una bústia, que em va produir una altra reminiscència i va anul.lar ràpidament les reflexions consoladores a què m’estava lliurant. No. Aquelles reminiscències posseïen un caràcter extraordinari, i mai no havia sentit res d’aquelles característiques. Des de la bústia una força desconeguda em va empè - nyer carrer amunt, per una via recta, ampla i costeruda que sortia del centre. Estava segur de no haver-la trepitjada mai, però m’era perfectament coneguda. Era un carrer sense cap particularitat, un carrer flanquejat per construccions modernes que portava a la parada d’autobusos. Els autobusos grocs... Vaig veure l’autobús groc que esperava, amb el motor engegat. I un altre cop a fer cua sense saber on anava. I un altre cop a la taquilla.
Estava content perquè, sense saber on anava, tenia la impressió que aquells autobusos rurals m’apartarien per sempre de la civilització. Vaig dir a l’empleat que volia únicament un bitllet d’anada.
—¿Silvaplana o Sils? —va dir ell.
—Sils —vaig respondre.
—¿Sils Maria o Sils Baselgia?
—Sils Maria —vaig dir amb seguretat, encara que aquell nom no em deia res de particular.
Em va donar el bitllet i vaig pujar a l’autocar. No sabia on em dirigia. Però el nom que jo havia pronunciat havia evocat el record d’alguna cosa de l’institut, que tot seguit em va venir al cap. Era allà on Nietzsche havia escrit el Zarathustra. I probablement l’única cosa que mai vaig saber de Nietzsche es reduïa a dades d’aquesta mena. Pel que fa a la resta, no coneixia el poble per cap motiu, ni l’havia sentit anomenar. Ah, sí, una vegada una amiga de la meva mare m’hi va convidar a esquiar, però no hi vaig anar. D’això feia almenys vint-i-cinc anys. Ni tan sols n’estava segur.
A mesura que m’allunyava de Saint Moritz, la límpida llum del llac de Silvaplana al costat del qual circulàvem m’expandia l’esperit. Només cinc minuts més tard, qualsevol rastre del centre turístic que acabàvem de deixar enrere havia desaparegut. Estava descobrint el paisatge més bell que havia vist mai.
¿Mai?
Ja hi tornava a ser. Potser sí que la meva ment estava malalta. Sabia que hi ha malalties mentals que es caracteritzen pel fet que l’individu sofreix fortes reminiscències de coses que en rea - litat no ha viscut. En tot cas, si era una malaltia el que m’havia portat allà, li estava agraït. Sospitava que aquella terra tenia la propietat de guarir qualsevol mena de grisor, de fer desaparèixer qualsevol ombra de falsedat.
Tanmateix, no podia viure tranquil amb aquella impressió que s’aguditzava de forma intermitent, en alguns llocs més, en d’altres menys. A Silvaplana vaig baixar, cridat per l’estranya atracció incontrolable. Tot em sonava a mesura que ho anava trepitjant. Vaig passar per davant La Staila. Els comensals dinaven al rústic jardí, les abelles s’ocupaven de les flors sil - vestres; sobre el silenci, la remor de les fulles de l’immens pollancre es barrejava amb el sorollet dels coberts. Si entro a saludar em reconeixeran, vaig pensar. Però no hi he estat mai, vaig afegir.
Ah, sí, m’estava tornant boig.
En sortir de Silvaplana, vaig travessar el pont en direcció a Surlej i vaig emprendre un camí que flanquejava el llac. Tret dels colors fosforescents d’un windsurfista desaprensiu, res no trencava la qualitat ancestral de l’escena. Era un migdia de gèlida primavera. A una certa distància, apareixien amb tota nitidesa les neus perpètues de pics encara més elevats. Malgrat l’altitud, gairebé dos mil metres, em trobava a la vall del riu Inn, que naixia prop d’aquell indret; una vall que no semblava una vall, perquè hi regnava una impressió d’altura suprema, la impressió de trobar-se al cim de l’univers. A l’esquerra del camí, un cop abandonada la suau praderia de Surlej, quedaven els límits del bosc. De la frondositat bro llaven arabescos de vidre que, capritxosament entrellaçats, travessaven el camí i anaven a dissipar-se al llac. Als meus peus, a la dreta, l’aigua lacustre desplegava petites onades que, en silenci, cobrien i descobrien un mosaic de còdols llustrosos. No cal dir que les papallones pul.lulaven, que no hi havia mosquits empipadors, que els bolets de primavera creixien ufanosos i rabassuts. ¿Què dimoni era allò?
La sensació de reminiscència era cada cop més difícil de suportar, i a la vegada una torbadora felicitat s’infiltrava en mi fins al farciment total. I jo caminant per aquell camí resplendent que em portava al poble següent, ja visible a l’altra banda del llac, un poble tan petit com l’anterior, separat d’ell per uns vint minuts de trajecte, i del qual vaig saber el nom sense necessitat de cap rètol: Sils Maria. Feia uns minuts, quan jo mateix havia pronunciat aquell nom a la taquilla, havia imaginat aquell poble com un petit Saint Moritz. Ara m’adonava que no hi tenia res a veure; Sils era com una aquarel.la pintada molt temps enrere. Feia uns moments jo no tenia la menor idea de com era aquell poble, en canvi ara m’adonava que el coneixia bé.
Em vaig dirigir a una casa, una casa blanca i sòbria amb la teulada de pissarra, quatre geranis al balcó, un prat d’herba fresca al davant. No tenia cap indicació, cap rètol. Em vaig preguntar si era la casa d’algú que coneixia.
En arribar-hi, vaig veure la porta oberta. Una sala petita, una mena de recepció, un noi darrere d’un taulell. Durant uns breus instants vaig pensar que es tractava d’un hotel. Però no. Em vaig sentir a mi mateix dir: —Una entrada.
I me la van vendre. O sigui, no era un hotel. Però encara no sabia què era. L’estança era acollidora, amb el terra de fusta on tot cruixia de manera natural. Hi havia manuscrits, documents, fotografies i gravats penjats a la paret. Em vaig acostar a una carta emmarcada. Era una carta de Wagner. I jo sabia com començava. (I també com acabava!) De cop vaig saber que era la casa, ara convertida en museu, on Nietzsche passava llargues temporades durant la seva etapa de més intensa activitat literària. No era una inferència, no ho havia deduït amb motiu de la carta o de la informació biogràfica que tenia dels temps del batxillerat. Ho havia sabut amb tota certesa. Vaig pujar al primer pis, vaig observar fotografies, cartes, fragments que Nietzsche havia escrit allà. Sens dubte els havia vistos abans. Hi havia molt poca gent: un estudiant calb, una senyora convenientment nietzscheana, un senyor amb pinta de violinista. Jo, de l’obra de Nietzsche, no en sabia res, ja ho he dit. Però coneixia allò amb tota seguretat. La prova és que vaig baixar a l’hora de tancar amb la intenció de sortir-ne. Sabia que el museu tancava d’hora els dimarts.
Em vaig dirigir a una pensió i vaig demanar una habitació. Un cop a dintre vaig saber que havia entrat a Chesa Margna. Dos empleats parlaven en romanx i jo entenia perfectament el que deien, tot i que no coneixia la llengua.
Si era un somni, l’endemà me’n despertaria. El millor era anar-me’n a dormir sense sopar, perdre la consciència al més aviat possible. No cal dir que em sonava aquella recepció, el sostre de fusta, les motllures del tauler per a les claus, el passamà de l’escala i, al costat de les caselles per al correu, un petit bodegó pintat a l’oli —preciós per la seva simplicitat— que representava dues cebes. També l’habitació em sonava. Em sonava tot. La sensació que fins aquell moment havia estat intermitent, ara era pràcticament ininterrompuda. Únicament en tancar els ulls per dormir vaig aconseguir que s’esfumés.



Uploaded byP. T.
PublisherEdicions 62, Barcelona
Source of the quotationTypotex
Bookpage (from–to)199-205
Publication date

Sosem lehet tudni (részlet) (Hungarian)

V.a víz ilyesmire nem képes

A megszállottság erejétől hajtva léptem le a vonatról, és gyorsan kimenekültem a churi állomás épületéből. Nem akartam, hogy megint az történjen velem, ami Zugban már megtörtént. Tudtam, hogy Marie-nak semmi dolga arrafelé, hogy vele biztosan nem fogok találkozni. De néha babonás érzések kerítenek hatalmukba. Miután kiléptem az állomásépületből, a téren álló újságosbódé felé indultam, hogy újságot vegyek. Újsággal indítani jó módszer, az újság rengeteg lehetőséget kínál, gondoltam. Amíg a soromra vártam az újságosnál, a bolt üvegén át nézegethettem az állomás épületét, ahonnan épp az imént jöttem ki.
Amikor a homlokzaton futó feliratot olvastam, hirtelen megrohant a dèja vu érzése. Fizettem, és kiléptem az újságostól. A felirat nem volt más, mint a svájci vasúttársaság jelmondata: „Der Kluge reist im Zuge”, ami valami olyasmit jelent, hogy „Akinek van esze, vonattal utazik”. Nemcsak a mondat tartalma keltette bennem ezt az érzést, hanem a betűk türkiz színe, a felirat elhelyezkedése a párkányon, mindez együtt olyan jelenséget képezett, amilyenre az én életemben még nem volt példa. Olyan erősen vonzott magához az épület, hogy végül is kénytelen voltam visszamenni, és újra beléptem a kapuján.
Amint bementem, beálltam egy sorba. Hogy miért? Azt nem tudtam, de kisvártatva megtudtam. Úgy tűnt, hogy lehetetlenség ott maradnom azokban a városokban, amelyeket a sors kijelölt számomra, de ennek nem volt nagy jelentősége, hiszen tudtam, hogy a churi kolbász a világon a legízetlenebb, nekem pedig mostantól fogva már mindig a késztetéseimnek kell engedelmeskednem. Ösztöneim pedig azt súgták, hogy álljak be a sorba, mégpedig nem az élvezet kedvéért, hanem amiatt az olthatatlan kíváncsiságból táplálkozó szokatlan érzés miatt, amely megmondta, hogy mi legyen a következő lépésem. Ez a kíváncsiság leginkább ahhoz hasonlít, amikor azt hiszed, hogy megláttál valakit, akit nem remélhetsz látni – például valakit, aki már meghalt –, megbabonázva követed a meglepetés miatt, amit benned keltett, és mindenáron ki akarod deríteni, hogy úgy áll-e tényleg a dolog, mint ahogyan látszik. Álltam a sorban, és ahogy ott várakoztam, tudtam, hogy a kérdéseimre választ fogok kapni. Egyrészt minden új volt, amit csináltam, teljesen új, mert nem hasonlított egyik általam kovácsolt tervhez sem, még arról sem volt semmiféle elképzelésem, hogy a következő pillanatban mit fogok csinálni. Ugyanakkor nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy mindez már megtörtént velem egyszer. Odaértem az ablakhoz, és halvány gőzöm sem volt róla, hogy mit kell mondanom, de tudtam, hogy oda kell érnem az ablakhoz. (Csak közvetlenül a cselekvés előtt tudtam meg, hogy mit kell tennem.) És amikor a tisztviselő megkérdezte: „Hova?”, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy „Saint Moritzba”. A bensőmben valami nem volt rendjén. Teljesen elment az eszem, gondoltam, mint ahogy ezekben az esetekben gondolni szokás. Életemben se tettem be a lábam Saint Moritzba, úgyhogy nem is veszthettem el ott semmit. Amikor hallottam emlegetni, mindig közömbösen nyilatkoztak róla, mint az efféle nagy, modern kereskedelmi központokról, amelyek elvesztették múltbéli bájukat.
Saint Moritz félóra távolságra volt onnan, és az utazás során a vonatablak előtt elvonuló erdős táj egyre csak növelte bennem az ismétlődés érzését. Vajon én már álmomban láttam ezt az erdőt? De hát erdőt már láttam annyit életemben! Mivel városi életre ítéltettem, gyakran mentem erdőnézőbe, hogy csillapítsam az erdőszomjamat, s közben mindig úgy gondoltam, hogy egyszer majd ott is maradok, amikor megtalálom álmaim erdejét. A Vogézektől a Pireneusokig, az Ardennektől Odenwaldig és a Fekete-erdőig láttam én mindenféle színű és sűrűségű erdőt, és lehetséges, hogy ez a grisons-i erdő nagyon hasonlít azokra, amelyeket volt már alkalmam látni.
Amikor Saint Moritzba értem, a tünetek jelentkezése némileg ritkult. Az igaz, hogy a Gran Hotel meg a folyópart igen ismerősnek tűnt, de az is igaz, hogy százszor láttam már őket képeslapokon és fényképeken. Sétálgattam a városban. Bankok, üzletek, parkolóórák… Nem voltak ismerősebbek, mint bármely másik hely ugyanezen elemei. Azon voltam, hogy meggyőzzem magam, hogy az a vizuális információcsomag, amit egy mai korban majdnem negyven évet megélt ember képes felhalmozni, olyan hatalmas, hogy nehezen lehetséges teljesen elkülönítve megőrizni az emlékezet különböző archívumait. Az összes mondatot, amit hallottunk, az összes könyvet, amit olvastunk, az összes zenét, az összes képet… Hogyan is lehetne pontosan visszaemlékezni arra, hogy hol és mikor láttam ezt vagy azt, gondoltam épp, amikor is nekimentem egy postaládának, ami újabb emléket idézett fel bennem, és igen gyorsan kerékbe törte a vigasztaló gondolatmenetet, amelynek kidolgozásán fáradoztam. Nem. Ezek az emlékképek egészen különösek voltak, én még soha életemben nem éreztem semmi ehhez hasonlót. A postaládától egy ismeretlen erő arra késztetett, hogy elinduljak az utcán fölfelé, egy egyenes, széles és meredek utcán, amely a városközpontból indult ki. Biztos voltam benne, hogy soha nem jártam még azon az utcán, de mégis minden részlete ismerős volt. Egy nem éppen karakteres, a buszpályaudvarra vezető utca, két oldalán modern épületekkel. A sárga autóbuszok… Megláttam a beindított motorral a kocsiállásban várakozó sárga autóbuszt. Aztán újra beálltam a sorba anélkül, hogy tudtam volna, merre akarok indulni. És megint ott álltam az ablak előtt.
Elégedett voltam, mert anélkül, hogy tudtam volna, hova megyek, az volt az érzésem, hogy ezek a vidéki buszok egyszer s mindenkorra elvisznek engem messze a civilizációtól. Mondtam a pénztárosnak, hogy csak egy oda utat szeretnék.
– Silvaplanába vagy Silsbe? – kérdezte.
– Silsbe – vágtam rá.
– Sils Mariába vagy Sils Baselgiába?
– Sils Mariába – hangzott igen határozott válaszom, annak ellenére, hogy ez a név nem mondott számomra semmi különöset.
A pénztáros kiadta a jegyet, én meg felszálltam a buszra. Nem tudtam, hogy merre fogunk indulni. De az általam kiejtett név előhívott egy gimnáziumi emléket, ami azonnal beugrott. Ez az a hely, ahol Nietzsche a Zarathustrát írta. Azt hiszem, hogy amit én valaha is képes voltam az agyamban tárolni Nietzschével kapcsolatban, az csupa ilyen jellegű információ lehetett. Ám ezen kívül semmi, nem ismertem a falut semmiféle szempontból, még csak azt sem hallottam, hogy valaki említést tett volna róla. De igen, mégis, egyszer az anyám egyik barátnője meghívott oda sízni, de nem mentem el. Ennek már legalább huszonöt éve. Nem is voltam benne biztos, hogy így volt.
Amint távolodtam Saint Moritztól, a silvaplanai tó mentén haladva a víz felől áradó tiszta fény tágasságot költöztetett a lelkembe. Alig öt perc múltán az épphogy magam mögött hagyott turistaközpontra utaló minden jel eltűnt. A táj, ami kitárult előttem, olyan szép volt, amilyet még soha életemben nem láttam.
Soha?
Újra megérkeztem. Lehetséges, hogy megbomlott az elmém. Tudtam, hogy léteznek mentális betegségek, amelyeknek az a jellemzője, hogy a páciens olyan dolgok erős emlékképeinek hatásától szenved, amelyeket meg sem élt. Mindenesetre, ha egy betegségnek köszönhetem, hogy eljutottam ide, akkor én hálás vagyok annak a betegségnek. Gyanítottam, hogy ennek a vidéknek megvan az a képessége, hogy gyógyítóan hasson a szürkeség minden válfajára, és eltüntesse a hamisságnak még az árnyékát is.
Mindazonáltal, sehogy sem tudtam megnyugodni ezzel a folyton váltakozó, bizonyos helyeken felerősödő, másutt pedig gyengülő benyomással. Silvaplanában leszálltam, mert ez a furcsa vonzerő, amelyet nem én irányítottam, leszállított. Minden ismerős volt, amerre csak léptem, amint odaértem. Elhaladtam a Staila előtt. A vendégek egy rusztikus kertben ebédeltek, a méhek a vadvirágokon szorgoskodtak; néma csend volt, csak a hatalmas jegenyefák leveleinek zúgását lehetett hallani, s ehhez az evőeszközök halk csörömpölésének hangja társult. Ha ide bemegyek, megismernek, gondoltam. De hát nem jártam itt soha életemben, tettem hozzá.
Most már biztos, hogy kezdek megbolondulni.
Silvaplanából kifelé tartva átmentem a hídon, és Surlej irányába indultam egy olyan úton, amelyik a tó mellett haladt. Leszámítva egy gátlástalan szörföző által felvonultatott foszforeszkáló színsort, semmi sem törte meg a kép ősi szépségét. Fagyos tavaszi délidő volt. Nem sokkal távolabb pontosan kirajzolódott az örök hó borította magasabb csúcsok vonala. A majdnem kétezer méteres magasság dacára egy völgyben jártam, az Inn völgyében, attól a helytől nem messze eredt a folyó. Egy olyan völgy, amely nem is tűnik völgynek, mert mindenhol a magashegyi jellemzők uralkodnak, annyira, hogy úgy érezte ott magát az ember, mintha a világ tetején állna. Surlej szelíd tágas rétjeit elhagyva az út bal oldalán kezdődött az erdő. A sűrűből kristálytisztán csillogó arabeszkek futottak ki, szeszélyesen keresztezték egymást, átvágtak az úton, és a tó felé tartottak, hogy belevesszenek annak mélységébe. Jobb oldalon a lábamnál a tó vize kis hullámokban vonult a part felé, és csendesen hol betakarta, hol meg kitakarta a kerek kavicsok mozaikját. Mondanom sem kell, hogy röpködtek a pillangók, és idegesítő szúnyogoknak nyoma sem volt, s hogy a tavaszi gombák tömzsin és büszkén ott feszítettek a réten. Mi az ördög ez?
Egyre nehezebben bírtam elviselni az érzést, hogy mindezt egyszer már láttam, ugyanakkor valamiféle nyugtalanító boldogság szüremkedett belém, hogy szinte szétvetette a mellkasomat. S közben csak ballagtam azon a ragyogó úton, a szomszéd falu felé, melynek házait már fel is fedeztem a tó túlsó partján. Egy ugyanolyan apró falucska, mint az, amelyiken áthaladtam, és már a nevét is tudtam, anélkül, hogy bármiféle feliratot el kellett volna olvasnom hozzá: Sils Maria. Mikor kevéssel korábban én magam ejtettem ki ezt a nevet, olyannak képzeltem a települést, mint valami mini Saint Moritzot. Most azonban láttam, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Sils olyan volt, mint egy nagyon rég festett akvarell. Néhány perccel ezelőtt még semmi elképzelésem nem volt arról, hogy milyen ez a falu, most pedig hirtelen rájöttem, hogy úgy ismerem, mint a tenyeremet.
Elindultam az egyik ház felé, egy méltóságteljes, palatetős, fehér ház volt, erkélyén négy cserép muskátli, előtte friss pázsit. Nem volt rajta semmiféle felirat vagy jelzés. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon valaki olyan emberé-e a ház, akit én ismerek.
Amikor odaértem, láttam, hogy nyitva van az ajtó. Bent egy kicsi terem, egy recepciószerűség és egy fiú a pult mögött. Először azt hittem, hogy egy hotelba keveredtem. De nem. Hallottam a saját hangomat, amint azt mondja: – Egy jegyet kérek.
S akkor adtak nekem egy jegyet. Vagyis nem egy hotelban voltam. De még nem tudtam, hogy hol. A hely nagyon lakályos volt, a padlója fából készült, és minden eresztéke természetes nyikorgást hallatott. Voltak ott kéziratok, dokumentumok, fényképek, a falakon pedig rézkarcok függtek. Közelebb léptem egy bekeretezett levélhez. Egy Wagner-levél volt. És én tudtam, hogyan kezdődik. (Meg azt is, hogyan végződik!) Hirtelen tudtam, hogy ez a ház az, ahol Nietzsche többször hosszú időt töltött az irodalmi szempontból legtermékenyebb korszakában, s amelyet később átalakítottak múzeummá. Erre nem következtetés útján jöttem rá, nem egy levél vagy egy érettségiző korszakomból megmaradt életrajzi adat miatt gyúlt világosság az agyamban. Csak egyszerűen teljes bizonyossággal tudtam. Felmentem az első emeletre, és megnézegettem a fényképeket, a leveleket és Nietzsche ott írt műveinek kiállított részleteit. Kétség nem férhetett hozzá, hogy ezeket már korábban is láttam. Nagyon kevés látogató volt: egy kopasz egyetemista, egy Nietzsche-hívő attribútumokkal felszerelkezett hölgy és egy hegedűsnek látszó férfi. Én Nietzsche művéről, mint már említettem, nem tudtam semmit. De ezt a helyet minden kétséget kizáróan ismertem. Ezt bizonyítja az is, hogy zárórakor lementem az emeletről azzal a szándékkal, hogy távozom. Tudtam, hogy a múzeum keddenként korábban zár.
Egy panzió felé vettem az utamat, és kértem egy szobát. Amint belülre kerültem, tudtam, hogy a Chesa Margnában vagyok. Két alkalmazott rétorománul beszélt, és én tökéletesen értettem, amit mondtak, pedig nem is ismertem a nyelvet.
Ha ez egy álom, akkor holnap felébredek belőle. A legjobb az lesz, ha mihamarabb lefekszem, nem is vacsorázom, csak sikerüljön mihamarabb kikapcsolni a tudatomat. Mondanom sem kell, mennyire ismerős volt az a recepció, a fagerendás mennyezet, a kulcstáblán az akasztók, a lépcsőkorlát, s a postaládaként működő házikó mellett egy olajfestékkel lefestett kis bodega – épp az egyszerűsége miatt gyönyörű –, amely két hagymát ábrázolt.
A szoba is ismerős volt. Minden ismerős volt. Az érzés, mely eddig hol rám tört, hol meg elmaradt, most gyakorlatilag teljesen állandósult. Csak akkor sikerült elérnem, hogy békén hagyjon, amikor végre behunytam a szemem, hogy aludjak.



Uploaded byP. T.
PublisherTypotex
Source of the quotationhttps://www.typotex.hu
Publication date
Buy it here!

minimap