Borovský, Karel Havlíček: Lávra király (Král Lávra in Hungarian)
Král Lávra (Czech)
Byltě jednou jeden |
Lávra király (Hungarian)Élt hajdanidőkön
egy vén, jó király, rég volt, hej, de rég volt, földje sem cseh táj; három tenger, hat hegység a távol, ennyire van a cseh kamarától, hol hűlt trónja áll. Lávra ír király volt, nem is titkolom, erről a királyról van egy szép dalom; rajta, asszony, friss bort a pohárba, ti meg, fiúk, csöndet valahára...! Így már mondhatom. Zeng ma is az ír nép lávrai erényt, mely nem szül zsidó vért, sem zsarnoki kényt, kincset idegenből nem kerítget, seregbe legényt nem kényszeríthet, védi a szegényt. Lávrának azért egy gyöngéje akadt: gyűlölte igencsak a borbélyokat! Egyszer borotválhatták egy évben, s hosszú haj födött – méhraj a szélben – királyi nyakat. Pünkösdökkel évelt a borbély-iszony, arc-borotválásért jön a jutalom: a legény nem erszényét dagasztja, hanem hóhér kezétől akasztva maga lóg bitón! Bámult mind az ír nép, mind szomorkodott: mire ez az egy szál kegyetlen dolog? De királytól jó mind a rossz is, bitót - üdvre! - ír alattvalónk is szépen megszokott. Borbélyokban élt csak páni félelem, mert fönn a bitón nincs úri kényelem! Mit tehettek? A király határoz. Kevesen voltak a lázadáshoz, nagyon kevesen. Pünkösd közeledtén összeült a jó borbély-céh, a sok bús szakállvakaró: a városházán sorsot vetettek, ki érint idén királyi testet, kié - a bitó. A sors Kukulínnal bánik csúfosan! Anyja özvegyasszony, sír záporosan, ájuldozik e hír hallatára: „Jaj, mit tegyek majd, kétszer is árva! Kukulín! Fiam!” Kész a mű, a hóhér viszi Kukulínt: jutalom kegyetlen vár borbélyt megint. Most az anya kétségbeesetten ront oda, jaj, esdekel esetten, ereje szerint. „Lávra, nagy király úr, halld meg szavamat, bitóra ne küldjed én egy fiamat! Nyomorult özvegy, így minek éljek? Ha élet kell, vedd el az enyémet, az övét megadd! Kegyelmes király úr! Érezz emberül! Ártatlant ne ítélj ily kegyetlenül. Érted halt hős harcon drága férjem, ne vedd el most egyetlen reményem szégyentelenül! Ha neked, királyom, van igaz szived, hát évente egyszer elmegy az eszed: borotválásáért rongy szakállnak jó atya nem ád fiút halálnak – ég legyen veled!” A király e szóra, bizony elpirult, irgalma a szíve mélyén csak kigyúlt. Az anyóra nem haragudott meg, s míg futottak orcáim a könnyek, kivégzést lefújt. Mehetett az udvar, maradt Kukulín, orcáin barázdát vont egyre a kin. A király, koronával ölében, szólt: „Fiam, no, gyere ide szépen, vár e baldachin. Esküdj, soha nem lesz arról egy szavad, mit láttál imént nagy loboncom alatt! Akkor mindörökre udvaromba veszlek, borotválhatsz másnaponta, sosem bántalak!” Öröm volt az eskü! Szabad a legény! Örül özvegy anyja! Nagy a nyeremény: Királyt borotválhat másnaponként, nem lógatnak fel már soha borbélyt pünkösd idején. Vidult minden ember, hogy Lávra király a gonosz szokástól örökre eláll. Csettegnek nagy Uruknak az írek, az iratlan borbély-hálaének szava égre száll! - - Kukulínon immár udvaronci mez, nézi benne anyja, a szíve repes! Frakkon fényes csillagok, ragyogva, hímzett virágokon a borotva leng, arany nyeles. De mit ér a csillag, paszomány-arany, ha közben a szívnek farka titka van! Kín ez ismét, hogy egy szót sem ejthet, mit fed Lávra lobonca, e rejtek… Sóhajt nyugtalan. Csöndben él a hattyú, gágog a liba; borbély tudomása már öreg hiba: ha a borbély tud valami titkot, nyelve viszket, elmondhassa itt-ott; s kész a galiba. „Ó, kedves fiacskám, bajod van? mi van? Nyelved pereg éjjel, akár a higany! Epedezel nap s nap, nincs nyugalmad, víg orcádról az öröm lehervad; szólj, kis madaram!” „Anyám, nagy bajom van, orvossága nincs!” Ne félj: bölcs, ki kérdez, rá bízva tekints! Remeténket a sötét vadonban megkeresd! A szíved vidd, de nyomban: minden szava kincs.” Szólt a vén az erdőn: „Értem én bajod, borbély vagy, fiacskám, s a titkot tudod. El nem árulhatnád semmiképpen, ám szíved nehéz, míg végre szépen ki nem kotyogod! Viklov közelében, két folyó szögén, áll egy fűzfa, odvas; éjfél idején titkod súgd be öreg üregébe, csillapul majd szíved sedre vére – ezt ajánlom én.” Elindult a borbély aznap éjszaka, mit ér, lássa nyomban, a bölcs vén szava. Fűzfába besúgta fuldokolva, mit rejt Lávra király fejlobonca – s elmúlt a baja. Gyógyulása óta nem telt sok idő, udvari vigasság fényes napja jő: urak s hölgyek, így kívánja Lávra, tódulnak mind lakomára, bálra, van nagy hajcihő. Lakoma után a roppant bálhodály vikszes ragyogása táncosokra vár. Emelni a zenés muri rangját, a leghíresebb karlsbadi bandát hívta a király. Nem túl keresettek otthon a csehek, hírük a világban annál ékesebb van lovas, hárfásnő, irodista, sušicei gyufa, spiritiszta, jó zenész - sereg! Sebtében a bálba a banda vonul. Viklovnál, a gázlón, Kukacocska úr látja: elveszett bőgője egyik kulcsa! Annak, bizony, híja lesz itt; arca komorul. Odvas fűz tövében áll bánatosan. „Kulcsot keresgélek? A bál odavan!” Nem tudván, mi bajt tesz, vág egy ágat, s nagybőgőkulcsot farag magának. Megy már vidoran. A zene a bálban igen kellemes, legkivált a bőgős játéka jeles; hangszere megbődül, mint az állat: „Szamárfüle van Lávra királynak, a király - füles!” Kukacocska úr ott nyomban kirepült, bitóra a bőgő - késő! - nem került, S a titok, amelyért annyi fodrász meghalt - ím, elég volt ennyi botlás! – közszájra került. Amit most világgá zengett a zene, nem kellett már hajnak rejtegetnie, Lávra király, megbékélve eztán örökkétig hagyta, hogy szabadján lebegjen füle. Nem tartott sokáig a ribillió, népszerű maradt a jó uralkodó. Úgy vélték, királyi koronához illik a szamárfül! Ím, határoz szokás és való. - Vége is a dalnak: éljen a király! Nem lett Kukulínnak semmi baja már, hiszen egy dolgot senki se sejtett: bőgő honnét tud titkot, amelyet szertekiabál. Ily viklovi fűzfa, bizony, ritkaság, bőgő is, amelynek egy kulcsa faág! Drága kislányom! Viszket a nyelved? Súgni csak a vén fűzfába merjed titkodnak szavát!
|