Merengő, vágyteli szemmel
néze fel újra meg újra
(mily lassan múlnak a percek!)
szín üveg hegyre, a csúcsra.
Üveghegy asszonya hívta
mint kit a végzete csábít.
Üveghegy asszonya hívta
hegy magasára sokáig.
Eljön a tavaszi hajnal.
Túl soká gyűrte le vágyát...
Szédül a lelkük azoknak,
kik csak az álmot imádják.
Nyergeli gyorsan a ménjét,
nyargal a ló az üvegre.
Üvege annak a hegynek
szikrázik szerterepedve.
Legfelül illan a holló,
legalul arat a paraszt,
közepett ég meg a föld közt
üveghegy üvege maraszt.
Vérük meg a napnak nyugta
fest be szilánkokat ottan.
Néma a hegy meg a környék,
most csak a szív ere dobban.
Üveghegy asszonya fent áll,
szenvtelenül le-lenéz csak.
Fekete dús haja omlik
vállain át, szive jégcsap.
Otthonosan jön a holló,
ráül a kard hüvelyére,
türelmes szemei nézik,
mint csepeg arra a vér le...