Hachenburg, Hanuš: Terezín (Terezín in Hungarian)

Ta troška špíny v špinavých zdech

a kolem ta trocha drátu

a 30 000, kteří spí.

Kteří se jednou probudí

a kteří jednou uvidí

rozlitu svoji vlastní krev.

Byl jsem kdys dítětem - před dvěma lety

To mládí toužilo pro jiné světy.

Nejsem již dítětem – viděl jsem nach,

teď jsem již dospělým, poznal jsem strach,

krvavé slovo a zabitý den.

To již je jiné než bubáci jen!

Avšak já věřím, že dneska jen spím,

se svým že dětstvím se navrátím,

s tím dětstvím tam jak s planou růží,

jak se zvonem, který ze sna ruší,

jak s matkou, která vadné dítě

miluje nejvíc ženstvím zpitě.

Jak hrozné mládí, které pase

po nepříteli, po provaze,

jak hrozné mládí, jež v svůj klín

si řekne: ten dobrým, ten zas zlým.

Tam v dáli kdes spí dětství sladce,

v cestičkách tam ve Stromovce,

tam nad tím domem, kdes se sklání

kde zbylo pro mne pohrdání,

tam kdesi v zahradách a v květu,

kde z matky jsem se zrodil k světu

- abych plakal.

V plameni svíčky na pelesti spím

a jednou snad již pochopím,

že byl jsem hrozně malý tvor,

zrovna tak malý, jak ten chór

těch 30 000, jichž život spí,

tam v Stromovce se probudí,

otevře jednou oči své,

a poněvadž mnoho prohlédne,

tak usne zas…

Mocskos szó, mocskos épület,

szögesdrót körülötte,

bent harmincezren alszanak,

és egyszer majd, ha kél a nap,

felébrednek, s látják alant

elfolyni saját vérüket.

Kisgyerek voltam valaha, ennek már három éve,

ki másféle szóra vár, gyöngédre, szépre,

de már nem vagyok kisgyerek, gyűlölni megtanultam,

már tudom, mi a félelem, felnőttem, van már múltam.

Szennyes szavak, halott napok,

Mumustól félni már ki fog!

Mégis hiszem, hogy most csak alszom,

s fölnevet reggel gyermekarcom,

mint édes, kicsi rózsabimbó;

harang ébreszt, álomból hívó,

s mint beteg gyermeket az ágyban,

anyai kar ölelne lágyan.

Élünk a bitófa tövében,

fejünk felett hóhérkötéllel.

Hogy mondhatod a kisgyereknek:

ez jó, az rossz, tedd meg, ne tedd meg?

A gyerekkor ott messze szunnyad

a fák között, végén az útnak,

ott túl azon a régi házon,

ami volt egykor boldogságom.

Az volt kisgyerekkorom háza,

ott hozott anyám a világra,

hogy sírva sírjak…

Ágyam mellett gyertyák égtek,

egyszer talán mindent megértek,

oly kicsiny voltam akkor én,

mint ez a költemény.

A harmincezer alvó lélek

Egyszer majd ott a fák közt ébred,

szemét kinyitja,

s mert lát annyi kínt,

elalszik megint…