This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Tokarský, Jonáš: Astrální souboj

Portre of Tokarský, Jonáš

Astrální souboj (Czech)

…a proto – končil dopis –, jelikož váš posměšně ironický článek v lóžovém časopise o mém způsobu praktiky evokační magie nemohu ignorovati, Vám vyhlašuji souboj, a to ve sféře astrální. S úctou a pozdravením, bratr Asmodai.
PATRICIUS ZAJÍČEK SE SHOVÍVAVÝM ÚSMĚVEM DOPIS ODLOŽIL, DOPIL VOŇAVÝ ČAJ A KÝVL NA ČÍŠNÍKA.
Večer temněl a do šumění stromů se mísilo syčení plynových lamp, které se strašidelně rozsvěcovaly. Jejich nazelenalé světlo dopadalo jen na malý kousek ulice a lidé při chůzi přecházejíce z jednoho kužele světla do druhého vypadali jako duchové. Patricius Zajíček se ubíral k domovu. Vypadalo to na déšť. Byl mimořádně chladný říjen a lidé se choulili do kabátů. Od západu táhla černá mračna. Chodců kvapem ubývalo, ale on miloval tyto poslední chmurné chvíle těsně před bouří a nevšímaje si pospíchajících zpomalil. Do korun stromů se opřel prudký vítr a nastalé šero pročísl blesk. Přízračně osvítil okolí a rozhodil pitvorné stíny lidí a stromů po kamenné dlažbě. Zaburácel hrom. Po chvíli na něj začaly dopadat těžké kapky, a to už přeci jen přidal do kroku. Znovu se zablesklo.
Z šera vyskakovaly žluté obdélníky oken bytů, jejichž obyvatelé se ještě před chvílí procházeli venku. Teď byly ulice prázdné, klapot podpatků ustal, slyšet bylo jen svist větru, šelest deště, šumot stromů a sykot lamp.
Patricius Zajíček vešel do průchodu, a sotva si otřel boty a vstoupil na první stupně schodiště, rozlétly se na chodbě dveře a ostré žluté světlo se z bytu vyplázlo do temné chodby. Ve dveřích stála domovnice a nakvašeně se na Patricia Zajíčka dívala.
„Helejte, pane Zajíček, vy dobře víte, že proti vám osobně nic nemám, ale ti vaši známí, nebo jestli byli dokonce z rodiny, tak ti mě teda dovopravdy namíchli!“
„Jací pánové, paní domovníková?“ otázal se a mimoděk sestoupil o dva schody níže.
„No jo, jak byste to moh vědět, dyk ste zasejc někde coural. Takoví tři fajnoví páni, to se holt musí nechat, ale toho kraválu, to jim vodpustit nemůžu, dybych se propadnout měla! A prej šli za váma.“
„Za mnou?“ polekal se Patricius Zajíček, protože vyhlídka na návštěvu tří fajnových pánů dělajících hluk jej nikterak nelákala.
„No japa by ne! Ten největší tu zvonil a prej, v kerym patře bydlí ten Zajíček, to jako vy. A těma vočima tak červeně blikal, jako semafor, nebo co. To sou takový ty tendlencty triky z lepší společnosti, ale to víte, na mě si nepřišel! Řikám, ve čtvrtym, ale nejni doma, a von, kdy přijde, to jako vy. Tak sem mu řekla, že nevim, že zasejc přindete, jak se vám to hodí, ale pak, sotva to vypadalo, že se zase bude na něco ptát, tak sem ho radši vzala hadrem a povídám prej, ať už sou pryč.“
„A proč, paní domovníková?“
„Von furt těma vočima tak blikal a ten další zas houkal a vyl na celý kolo, až začali lidi vylejzat na chodbu, podívat se, co se děje. Beztak šli z ňáký vinárny, to vám řeknu, pane Zajíček, proč by se jinak ten třetí vznášel až kdesi u stropu? Abych si snad nakonec myslela, že vožralá sem já, ne? Pak se teda klidili, a ví bůh, jak se dostali přes vchodový vrata, dyk byly zamčený! Řikali, že eště přindou, až budete doma, ale řeknu vám, to sem si teda vo vás nemyslela, dávat se dohromady s takovejhlema lidma! Maucta a dobrou noc!“
S těmi slovy domovnice práskla dveřmi a Patricius Zajíček vystupoval po schodech do čtvrtého patra nyní již s jistotou, že psaní bratra Asmodai nelze brát na lehkou váhu.
Došel ke dveřím svého bytu a opatrně otevřel. Uvnitř bylo ticho a na všem ležel tísnivý pach starých knih. Vešel, důkladně zamkl a svrchník s kloboukem pověsil na věšák. Prošel předsíní a vstoupil do pokoje. Byl tichý, jen na parapetu bubnoval déšť. Rozsvítil lampu, posadil se do lenošky a natáhl se po tlusté, staré knize, ležící na mahagonovém stolku hned vedle dveří. Chvíli zamyšleně četl, pak vstal, šel ke stolu a na list papíru nakreslil husím brkem namočeným v černi z popela ohně zapáleného v čase Sammaela složitý obrazec. Poté vešel do předsíně a připevnil papír na dveře.
Právě včas, neboť v tu chvíli se na chodbě ozval tichý šelest. Bylo jasné, že nevítaná návštěva je za dveřmi. Pozdvihl ruce nad hlavu a pevným hlasem zvolal: „Sidah oreb daath!“ Touto mocnou magickou formulí se v obrazci začaly koncentrovat siderické síly vesmíru. V témže okamžiku se za dveřmi ozval dutý úder a vzápětí několik nelichotivých poznámek o antimagických materiálech a ochranných kouzlech. Patricius Zajíček nahlédl kukátkem do chodby. Na podlaze přede dveřmi seděl démon a přízračnou rukou si držel svůj nehmotný nos. Další dva stáli za ním a v očích jim rostlo zlověstné rudé světlo. Udělali krok dopředu a vzduch se začal plnit jejich strašlivým zaklínáním. Patricius Zajíček strnul. Ne kouzly, ale poznáním, že bratr Asmodai stvořil démony s vlastní inteligencí, bez telepatických vazeb na svého pána. Nebylo času přemýšlet o tom, jak se mu to povedlo, když přece návod na jejich tvorbu měl být obsahem teprve příštího čísla lóžového časopisu!
Jeho klid byl ten tam. Nestaraje se o to, zda dveře magický nápor vydrží, vběhl zpět do pokoje a zuřivě listoval starou knihou. Po několika okamžicích se zastavil u návodu na vyvolání démona Paimona, který „se zjevuje jako člověk, sedící na velbloudu, s nejspanilejší korunou na hlavě a houfem duchů, v lidské podobě, kteří za ním kráčejí s trumpetami, líbezně znějícími činely a celou řadou jiných nástrojů.“
Popsaných hermetických alegorií si nevšímal a ihned začal s vyvoláváním. Zhasl lampu, narychlo zapálil dvě zelené a jednu černou svíci a pak se bytem rozlehlo zaříkání přehlušující jak kletby démonů, tak sílící déšť.
Zablesklo se a svíce zhasly. Uprostřed pokoje se objevil člověk s korunou, sedící na velbloudu, a kolem něho deset mouřenínů s nástroji, na které spustili veselou písničku. Patricius Zajíček zůstal údivem jako opařený. Neříkal snad všemi ctěný Imperátor na schůzích lóže, že všechny barvité popisy duchů vypsané v grimoárech jsou jen tajuplné alegorie? Neříkal snad, že zjevený démon je pouze přízračně magická bytost tvořená astrálními fluidy? Překvapením upustil knihu a udiveně, neschopen slova, zíral na ten neobvyklý průvod šinoucí se do předsíně, kde démoni právě zdolali sílu magického obrazce a vnikli do bytu.
Zvuky ozývající se z předsíně jej vytrhly z překvapení. Uvědomil si, že boj Paimona s démony ještě určitě neskončil a vůbec zatím není vyhráno. Vrhl se za nimi, aby podpůrným zaříkáním z předposlední stránky posledního čísla lóžového časopisu pomohl Paimonovi v boji. Sotva však do předsíně vběhl, strnul se zdviženými pažemi, připravenými k zaříkání, v údivu podruhé. To, co se zde před jeho očima odehrávalo, ani vzdáleně nepřipomínalo souboj magických bytostí, jak jej vždy popisoval slovutný Imperátor.
Viděl tři démony tvrdě čelící hordě jím vyvolaných duchů a jednoho nehmotného velblouda, ale způsob Paimonova boje a jeho družiny jej zcela vyvedl z míry. Mouřenínové se zuřivě rozmachovali svými nástroji coby obušky, velbloud kousal a kopal a Paimon se z jeho hřbetu snažil démony bratra Asmodaie zasáhnout svou korunou, kterou se oháněl na všechny strany. Patricius Zajíček vytřeštěně sledoval, jak je Paimonova koruna neškodně míjí a zraňuje naopak mouřeníny, bojující všude okolo. Právě když viděl, jak noha velblouda, na přízrak až příliš hmotná, neškodně prošla nejbližším démonem, avšak prokopla dveře na chodbu, polil jej studený pot a pojal strašlivé podezření, které se ještě více prohloubilo, když inkasoval tvrdou ránu činelem jednoho z mouřenínů.
V tu chvíli hodiny odbily desátou a v prokopnutých dveřích se objevila rozespalá sousedka, stará paní Konvalinková, v noční košili a s klepáčem na koberce v rukou. Než stačila cokoliv říci, byla sražena k zemi trumpetou jednoho ze srdnatě se bijících mouřenínů. Vzápětí se Paimon rozmáchl a vší silou mrštil korunou po démonu, ten se však pohotově ukryl do zrcadla. Poté co se ozval zvuk sypajícího se skla, Patricius Zajíček omdlel, právě včas, aby neviděl, jak spadl věšák a jak čísi ruka srazila ze zdi dva obrázky.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherPaseka
Source of the quotationAlchymické dítě a jiné povídky, Paseka, 2003
Bookpage (from–to)7-11
Publication date

Asztrál párbaj (Hungarian)

…ez okból – olvasható a levél végén –, minthogy nem hunyhatok szemet a páholy folyóiratában megjelent nevetségesen ironikus hangvételű cikke felett, mely a mágikus evokáció alkalmazásával kapcsolatos módszereimet hivatott tárgyalni, párbajra hívom, mégpedig az asztrál szférában. Tisztelettel üdvözli, Asmodai testvér.
 PATRÍCIUS CAPROLAGUS LERAKTA A LEVELET, KIITTA AZ ILLATOS TEÁT, ÉS A ODABICCENTETT PINCÉRNEK.
Leszállt az este, és a fák süvítése kísértetiesen felvillanó gázlámpák sziszegésével elegyedett. Zöldes fényük csak az utca jelentéktelen részét világította meg, és az emberek jártukban fénycsóváról fénycsóvára haladva szellemekre emlékeztettek. Patrícius Caprolagus hazafelé vette útját. Különösen hűvös október lévén az emberek kabátjaikba burkolóztak. Nyugat felől fekete felhőzet gomolygott. A járókelők száma rohamosan megfogyatkozott, ő azonban csodálta ezeket a vihar előtti utolsó komor pillanatokat, és tudomást sem véve a sebtiben menekülőkről, lassított. A fák koronájába heves szél kapott, és a leülepedett félhomályon villám fésült keresztül. Jellegzetesen megvilágította a környéket, és széthányta az emberek és a fák bizarr árnyékfoltjait az utca kövezetén. Megdördűlt az ég. A következő pillanatban súlyos cseppek tercsévé vált, így most már ő is megszaporázta a lépteit. Megint villámlott.
A homályból előszökkentek azon lakások ablakainak sárga téglalapjai, melyek lakói nem sokkal azelőtt még kint sétáltak. Az utcák ezidőtájt üresek voltak, a léptek klappogása alábbhagyott, csak a szél sűvítése, az eső szitálása, a fák susogása és a lámpák sziszegése hallatszott.
Patrícius Caprolagus befordult a kapualjba, majd alig törölte meg lábát, s lépett volna az első lépcsőfokra, a folyosón kivágódott az ajtó, és a lakásból éles sárga fény kúszott a sötét lépcsőházba. A bejáratnál a házfelügyelőné állt, és ingerületen meredt Patrícius Caprolagusra.
„Nézze, Caprolagus úr, jól tudja, hogy magával személyesen semmi bajom, de ezek a maga ismerősei, vagy tudja az ördög, rokonai, szóval ezek aztán szépen kihoztak a sodromból!”
„Kiről beszél házfelügyelőné asszony, milyen rokonok?” kérdezte és önkéntelenül lejjebb lépet két lépcsőfokkal.
    „Hát persze, honnan a fenéből tudná, amikor megint valahol kóricált. Három amolyan jóféle alak, azt meg kell hagyni, de azt a lármát soha nem fogom megbocsájtani nekik, ha a fene fenét eszik, akkor sem! Állítólag magához jöttek.”
    „Hozzám?” rezzent össze Patrícius Caprolagus, mert a három jóféle alak zenebonával járó villámlátogatásának gondolata nem nyerte el túlzottan tetszését.
    „Há még jó! A legnagyobb becsengetett nálam, hogy állítólag, melyik emeleten lakik a Caprolagus, mármint maga. És azokkal a szemeivel úgy villogott vörösen, mint egy szemafor, vagy mi. A felső tízezernek emezek a szemfényvesztései, de én mondom magának, ezekkel nem jártak túl az eszemen! Mondom neki, hogy a negyediken, de nincs otthon, erre ő, hogy mikor jön haza, mármint maga. Erre azt válaszoltam, hogy nem tudom, hogy jön majd, ha majd éppen úgy hozza a sors, de aztán amint úgy látszott, hogy megint kérdezni akar valamit, inkább hozzávágtam a rongyot, és mondtam neki, hogy takarodjanak.”
„Miért, házfelügyelőné asszony?”
”Mert az az alak még mindig olyan furán villogott azokkal a szemeivel, a másik meg huhogott és víjjogott, mint a vadszamár, hogy az emberek egymás után jöttek ki a folyosóra megnézni, hogy mi ez a lárma. Magunk között szólva, Caprolagus úr, valami lebújból jöhettek, máskülönben miért lebegett volna a harmadik valahol a plafon tájékán? Tán hogy végül azt higgyem, én öntöttem fel a garasra, mi? Aztán végül elkotródtak, de isten tudja, hogy jutottak ki a kapun, mert az zárva volt! Volt szerencsém, jó éjszakát!”
Ezekkel a szavakkal a házfelügyelőné bevágta maga mögött az ajtót, és Patrícius Caprolagus, immáron megbizonyosodván arról, hogy Asmodai testvér levelét nem ajánlatos egy kézlegyintéssel elintézni, magába roskadva rótta a lépcsőket a negyedik emeletre. Felért lakásának ajtajához, és óvatosan benyitott. Bent csend volt, mindent átjárt a régi könyvek jellegzetes szaga. Belépett, gondosan ráfordította a zárat, és felöltőjét a kalappal felakasztotta a fogasra. Áthaladt az előszobán, és belépett a szobába. A csendet csak a párkányra verődő eső kopogása törte meg. Felgyújtotta a lámpát, leült a karosszékbe, és egy vastag, régi könyv után nyúlt, mely az ajtó melletti mahagóni asztalkán feküdt. Egy ideig elméllyülten olvasott, majd felállt, az asztalhoz lépett, és egy papírdarabra a Sammael idejében meggyújtott tűz hamujából készült fekete tintába mártott lúdtollal egy összetett ábrát rajzolt. Ezután az előszobába ment, és felerősítette a papírlapot az ajtóra. Épp a legjobbkor, minthogy a folyosóról hirtelen tompa zörej szűrődőtt a lakásba. A napnál is világosabb volt, hogy a hívatlan vendégsereg az ajtó mögött vesztegel. Kezét feje felé emelte, és eltökélt hangon felkiáltott: „Sidah oreb daath!“ Ezen mágikus formula hatására az ábra kezdte magába szívni az univerzum minden sziderikus erejét. Ugyanebben a pillanatban az ajtó mögül tompa csattanás és az antimágikus anyagokat és oltalmazó ráolvasásokat nem túl hízelgő színben feltüntető megjegyzés szűrődött át. Patrícius Caprolagus a kukucskálón át kinézett a folyosóra. Az ajtó előtt a földön egy démon ült, sajátságos kezével tartva anyagtalan orrát. Mögötte két másik állt, szemükben a baljós vörös láng egyre erősebben égett. Egy lépéssel közelebb léptek, és a levegő hirtelen megtelt hátborzongató ráolvasásaikkal. Patrícius Caprolagus megmerevedett. Nem a varázslat, hanem a felismerés hatására, hogy Asmodai testvér saját intelligenciával rendelkező démonokat képes megidézni, akik nem állnak telepatikus kapcsolatban parancsolójukkal. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogyan tudott Asmodai ilyen sikereket felmutatni, amikor az ilyetén lények megidézéséhez való útmutató csak a páholy következő havi folyóiratszámában kerül leközlésre! Odavolt minden nyugalma. A sorsra hagyta, hogy az ajtó ellenáll-e a mágikus támadásnak, berohant a szobába, és bőszen lapozgatni kezdte  a régi könyvet. Néhány pillanat múlva megállt Paimon démon megidézésének leírásánál: „tevén ülő emberként jelenik meg gyönyörűséges koronával a fején, egy egész csoport emberi alakot öltő, trombitákkal, csilingelő hangú cintányérokkal és egy rakás egyéb zeneszerszámmal felszerelkezett szellem társaságában.”
A leírt hermetikus allegóriákkal nem foglalkozott, egyből nekilátott a démonidézésnek. Leoltotta a lámpát, sebtiben meggyújtott két zöld és egy fekete gyertyát, majd a lakás megtelt a démonok átkait és az erősödő esőt is túlharsogó ráolvasással. Felvillámlott, és a gyertyák elaludtak. A szoba közepén egy koronát viselő emberi alak jelent meg teveháton, tíz zenealkalmatosságokkal felszerelkezett szerecsen társaságában, akik egyből vidám dalra gyújtottak. Patrícius Caprolagus úgy állt ott, mint akit leforráztak. Nem azt magyarázta mindannyiunknak nagyrabecsült Imperátorunk a páholy ülésein, hogy a grimoirokban található színes démon-leírások csak titokzatos allegóriáknak tekintendők? Nem állította talán, hogy a megidézett démon csakis asztrál fluidumokból felépülő, jellegzetes mágikus lény? A döbbenettől kicsúszott a könyv a kezéből, és hitetlenkedve, szavakra képtelen bámult az előszobába áramló nem mindennapi menetre, ahol is a démonok épp sikerrel kerekedtek felül a mágikus ábra erején, és benyomultak a lakásba. Az előszobából felsejlő hangok észhez térítették. Rájött, hogy Paimon harca a démonokkal még közel sem ért véget, és a győzelemtől még távol állnak. Utánuk iramodott, hogy a páholy folyóiratának utolsó számából, annak is utolsó előtti oldaláról egy segítő ráolvasással támogassa Paimont a harcban. Alig ért azonban az előszobába, a szertartáshoz szükséges felemelt karokkal megmerevedett, immáron másodszor. Az, ami szemei előtt zajlott, távolról sem emlékeztette mágikus lények harcára, ahogy azt a nagyrabecsült Imperátor már számtalanszor lefestette. A három démon elszántan hadakozott az általa megidézett szellemekkel és az anyagtalan tevével. Paimon és társai harcmodora azonban teljesen kihozta a sodrából. A szerecsenek dühösen hadonásztak bunkósbotra emlékeztető alkalmatosságukkal, a teve rúgkapált és harapott, Paimon pedig annak hátáról próbálta Asmodai testvér démonait az ide-oda forgatott koronával meghunyászkodásra késztetni. Patrícius Caprolagus rémülten figyelte Paimon koronáját, amint elkerüli a démonokat, ám ezzel szemben megsebesíti a közelben harcoló szerecseneket. Amikor látta, ahogy a teve asztráltesthez képest túlságosan is testetöltött lába ártalmatlanul keresztüllép a legközelebbi démonon, ezzel szemben lyukat rúg a bejáratiajtóba, kiverte a hideg veríték, és rettenetes balsejtelem kerítette hatalmába, melyet az egyik szerecsen cintányérjából érkező kemény csapás csak többszörösére fokozott. E pillanatban az óra elütötte a tizet, és a szétrúgott ajtó nyílásában hálóingben, szőnyegporolóval a kezében feltűnt az álomittas szomszédasszony, az öreg Konvalinkané. Ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, földre teremtette az egyik bátran küzdő szerecsen trombitája. Ezt követően Paimon nekiveselkedett, és a koronával teljes erejéből a démon után csapott, ő azonban számítván erre megbújt a tükörben. A szétszóródó üvegszilánkok hallatán Patrícius Caprolagus elvesztette eszméletét, még épp idejében, hogy ne lássa, amint lezuhan a fogas, és ahogy valakinek a keze két képet lever a falról.     





Uploaded byBarna Otilia
Source of the quotationAsztrál párbaj/Alchymické dítě a jiné povídky

minimap