This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Weiner, Richard: Let vrány

Portre of Weiner, Richard

Let vrány (Czech)


Doktoru Oskaru Taussigovi

Rozletěla se na svou pouť z kamenného zábradlí kostelní věže. Odtuď se rozhlédla po městě a usmyslila si, že odletí. Ani nevzpomněla svých mláďat, která tu bez ni zahynou. Chtělo se jí více, než bylo v její vůli - odtud, odtud, někam, kam neviděla, ani vznesla-li se dvakrát tak vysoko, než byl kříž na věžní špici. – Ještě na chvíli, na malou chvíli, zadržela ji starost o děti. Byly malé a černé a zanevrou na ni, neboť nechápou. Tehdy zachtělo se jí vrhnouti se dolů na dlažbu a zabíti se, ne však ze zoufalství o děti, nýbrž proto, že je její vůle tak malá. Leč to byla jen chvilka. Pohleděla do slunce - a ptáci hledí v ně zmužileji než lidé - a naplněna tajemnosti světla, jež vysílalo, věděla, že dovede teď i moře přeletět. Veliká radost se jí zmocnila. Všeho, co zanechávala, vzpomněla s hrdinskou tesknotou a rozpjala křídla. A povznesši se trochu, odlétla obloukem.
Let vraní je krásný. Neletí jako vlaštovka, jež se podobá střele, vymrštěné a směřující k cíli, jehož nevyvolila sama. Docela jinak letí než skřivan, jenž osvobozen od pout země vznáší se ve spirále, která se zúžuje do výše; skřivan, jenž umírá blahem, když dospěl ke své výšině. Let vrány není letem orlím, který je samým zpěvem o síle a šťastné mohoucnosti. Takový je let vrány:
Přes širošíré plošiny, ne k výši, než do velké dálky; v té nedozírné a nepochopitelné dálce tuší cíl, kde by se proměnila v divukrásného ptáka, kdyby tam dospěla – a zpívala by lépe než slavík nejdivočeji milující. Ale posud žádná vrána neuzřela toho cíle - mnohé však zahynuly za zoufalého letu, když k němu směřovaly. A proto je let vraní samou písní marného hledání. Pohybuje se v obrovských zborcených plochách. Zmítavým kolébáním je její pospĕch. A dotkne-li se v zimě křídlem země posypané suchým sněhem, spráší se a je to, jako by nitro zemské v pusté zlobě zuřivě po ní plilo. Tehdy vydá zoufalý skřek a prudce, k boku nakloněna, vzlétne výše, chtíc se vzdáliti od nepřátelské země. Ale je přitažena proklínající hroudou a padá níže v bezmocném komíhání, aby blízko povrchu pokračovala v marné své cestě. Nikdy nesmí do zapovězené výše, nešťastná, ale štvána, musí do nedostižitelné dálky, přes širé, smutné plochy.
Viděli jste již vránu letící přes ladnou, usměvavou krajinu? Zdali jste ji zahlédli v přeletu přes tučné pastviny s nádherným skotem? Nad vískami ukrytými v košatém stromoví? Přes veselá města a rozkošné samoty? Ale spatřili jste ji letící přes smutná rašeliniště, vzkvetlá barvami jedovatých květů. Přes chudé vesnice v kamenitých polích; viděli jste ji směřující k troskám slavných hradů. Létá nad městy ponořenými ve smutek a nad samotami v divokých, strnulých pustinách. A spočívá na kroužení kostelních věží, které jsou zdobeny symbolem poroby - křížem. A přece je krásný let vraní. Krásný hledáním předem ztraceným, velebně krásný svým cílem, jenž je zkázou, kam se řítí generace za generací ve vášnivém zaslepení. -
Dvojnásob nešťastna byla vrána, o níž vypravuji. Když byla pískletem, právě takovým, jakými jsou dnes její opuštěné děti, zlý hoch ji uchvátil a oslepil pravé oko. Když se chystal, aby probodl i levé, přiletěla její matka, vášnivě bijíc křídly. I odehnala zpustlíka. A tato jednooká vrána byla vyvolena k dlouhému putování. Jí bylo určeno, aby s překonaným, bolestnějším smutkem opustila své děti a šla svou poutí. Běda, nikdy nebude je moci vyrvati z bezcitných rukou hocha-ukrutníka. Propadnou zkáze, aniž bude moci přispěti jim. A přece musila chtíti odchodu, neboť byla to jedna z vran, kterým je vykonati beznadějnou cestu. Ne všem dostane se tohoto hořkého posvěcení. -
Vždy, když letěla, bylo jí, že způli je ponořena v noc. Nebo se jí zdálo, že letí podél černé, hrozně černé zdi, táhnoucí se pravou stranou podél její dráhy.
Svým levým okem zřela vždy jen poušť a smutek a, ne dosti zkušena, domnívala se, že útěšlivé, rajské kraje se prostírají za zdí, přes kterou neviděti. A poněvadž znala jen pohled na bídu a černou bezednou propast, veliká byla její představa veselé krásy.
Zdálo se jí, že by musilo puknout blahem její srdce, kdyby ji uzřela.



PublisherTorst, Praha
Source of the quotationSpisy I., Neteční dívák a jiné prózy, p. 11-12.

A varjú röpte (Hungarian)


A templomtorony kőpárkányáról indult el vándorútjára. Onnan nézett szét a városon, és elhatározta, hogy elrepül. Eszébe se jutottak a fiókái, amelyek itt elpusztulnak nélküle. Akaratánál erősebben vágyódott - messzire, messzire, valahová, ahová nem látott el még akkor sem, ha kétszer olyan magasra repült is, mint ahol a kereszt áll a torony hegyén. - Aztán mégis föltámadt benne a gond a gyerekei miatt, de csak egy pillanatra, egy röpke pillanatra. Kicsinyek voltak és feketék, és neheztelni fognak rá, mert nem értik meg. Ekkor elfogta a vágy, hogy levesse magát a kövezetre és meghaljon, de nem kétségbeesésében a gyerekei miatt, hanem azért, mert oly csekélynek érezte akaratát. De ez csak egy szempillantásig tartott. Aztán a napba nézett - a madarak bátrabban néznek a napba, mint az emberek -, és a nap küldötte fény titokzatosságától eltelve érezte, hogy most a tengert is át tudná repülni. Végtelen öröm lett úrrá rajta. Hősi fájdalommal gondolt mindarra, amit itt hagy, és széttárta szárnyát. Megemelkedett kissé, és nagy ívben elrepült.
A varjú röpte gyönyörű. A varjú nem úgy repül, mint a fecske, amely nem önmaga által választott célba kilőtt puskagolyóként szeli a levegőt. A varjú egészen másképpen repül, mint a pacsirta, amely megszabadulva a föld bilincseitől, egyre keskenyedő csigavonalban emelkedik fölfelé, és csaknem meghal a boldogságtól, amikor eléri az áhított magasságot. A varjú röpte nem sas-repülés, amely az erő és a boldog tettrekészség éneke. A varjú röpte ilyen:
Tágas térségek fölött nem magasba, hanem nagy-nagy messzeségekbe irányul; ott, a beláthatatlan és felfoghatatlan messzeségben sejti a célt, amelyet elérve csodaszép madárrá változna - és szebben énekelne, mint a legvadabbul szerető fülemüle.
Eddig még egyetlen varjú sem érte el ezt a célt - de sok pusztult el elérésének vágyától ösztökélt kétségbeesett repülése közben. És ezért a varjú röpte maga a hiábavaló keresés éneke. Irdatlan, megroppant síkokban mozog. Hánykódó himbálódzás a sietsége. És ha télen szárnyával megérinti a száraz hóval teleszórt földet, a megérintett felület úgy porzik, mintha a föld belseje vad haragjában le akarná köpni. Ekkor rémülten felrikolt, és oldalra hajolva sebesen magasabbra repül, távolodni akarván az ellenséges földtől. De az átkozódó rög visszahúzza, s ő tehetetlenül billegve alacsonyabbra süllyed, hogy a föld felszínéhez közel folytassa hiábavaló útját. Sohasem szabad a tiltott magasságokba emelkednie, boldogtalanul, hajszoltan kell végtelen, szomorú térségek fölött az elérhetetlen messzeségbe szállnia.
Láttatok már kies, mosolygós táj fölött repülő varjút? Láttátok már pompás nyájaktól tarkított, zsíros legelők fölött szárnyalva? Dús koronájú fák közé rejtett falucskák fölött? Vidám városok és kedves tanyák fölött? De bizton láttátok mérges virágok színeitől tarka, szomorú tőzeglápok fölött. Köves mezők közepette álló, szegényes falvacskák fölött; láttátok hajdan dicső várak romjai felé igyekezve; szomorúságba merült városok és vad, dermedt pusztákon álló kőépületek fölött keringve. És az alázat szimbólumával, a kereszttel ékesített templomtornyok párkányzatán megpihenve. És mégis gyönyörű a varjú röpte.
Gyönyörű, mert az eleve elveszettet keresi, felségesen szép, mert célja a romlás, amelybe nemzedékek nemzedékek után rohannak szenvedélyes elvakultságukban.
Kétszeresen szerencsétlen volt az a varjú, amelyről mesélek. Amikor még fióka volt, éppen olyan, amilyenek most az ő elhagyott gyerekei, egy kegyetlen kamasz megfogta, és kiszúrta a jobb szemét. Amikor a balt is ki akarta szúrni, odarepült a fióka anyja, és vadul csapkodva szárnyaival elkergette a gonosz fiút. És ez a félszemű varjú választatott ki hosszú vándorútra. Neki rendeltetett el, hogy szomorúságát fájdalmasan leküzdve elhagyja gyermekeit, és vándorútra keljen. Ó jaj, soha nem fogja tudni kiragadni gyerekeit a kegyetlen fiú érzéketlen kezéből. Pusztulásra ítéltettek, és ő nem tud segíteni rajtuk. És mégis akarnia kellett a távozást, mert ama varjak egyike volt, amelyekre az a sors méretett, hogy végigrepüljék a reménytelen utat. Nem minden varjúnak jut osztályrészül ez a keserű kiválasztatás.
Amikor repült, mindig úgy érezte, hogy fél testét éjszaka burkolja. Vagy hogy egy fekete, szörnyen fekete fal mentén repül, amely véges-végig húzódik röppályája jobb oldalán.
Bal szemével mindig csak pusztaságot és szomorúságot látott, s nem lévén elég tapasztalata, úgy hitte, hogy a szívderítő paradicsomi tájak a mögött a fal mögött terülnek el, amely oly magas, hogy ő nem láthatja, mi van a túloldalán. És mert csak nyomort és feneketlen fekete szakadékot látott, annál elevenebben képzelte el a vidám szépséget.
Úgy érezte, hogy meghasadna a szíve a boldogságtól, ha azt a szépséget meglátná.


PublisherKalligram, Pozsony
Source of the quotationFeltámadt tetszhalottak: Tilalomtól szabadult cseh elbeszélők, p. 9-11.

minimap