Wolker, Jiří: A haldokló (Umírající in Hungarian)
|
Umírající (Czech)Až umřu, nic se na tomto světě nestane a nezmění, jenom několik srdcí se zachvěje v rose jak k ránu květiny, tisíce umřeli, tisíce umrou, tisíce na smrt jsou znavení, neboť v smrti i zrození nikdo nezůstal jediný.
Smrti se nebojím, smrt není zlá, smrt je jen kus života těžkého, nad smrt těžší však umírání je, ta zabitá lačnost smyslů, smutek ze všeho, ten čas, jenž v potrubí těla hnije jak pomyje a rozkládá ruce a oči, nervy a každý sval, vše, čím jsi svět tak nádherně v objetí držel a miloval, smrti se nebojím, smrt není zlá, ve smrti tisíce se mnou jsou (v umírání však každý je sám a z úzkostí nemůže ven), umírání se bojím, v umírání je člověk sám a pláče nad sebou.
Sbohem, děvčátko, sbohem, má milá, sbohem, obraze spanilý, od tvých ňader mi usekli ruce a srdce mi rozbili, myšlenka na tebe jak zlatý hřeb půl roku v nemoci mě protínala, když bylo hůř, i bolela víc, když bylo lépe, též pomáhala. Ale dnes sbohem, děvčátko, dnes už vše marné je, dnes napsal jsem list, v nějž složil jsem zlatý ten hřeb a ten největší sten, neb v umírání každý sám musí být a každý opuštěn.
Až umřu, na světě nic se nestane a nezmění, jenom já ztratím svou bídu a změním se ze všeho, snad stanu se možná stromem, možná člověkem , možná hromadou kamení, smrti se nebojím, smrt není zlá, smrt je jen kus života těžkého.
|
A haldokló (Hungarian)Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek, néhány szív megrebben, mint hajnal harmattól érintett virága, ezrek meghaltak ezrek meghalnak, halálra fáradnak ezrek, mert halálban és születésben senki sem marad magára.
A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz életből csak egy darab, a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még, midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül visszahullanak s a test rozsdás csöveiben rohad az idő, mint moslék és felbontja a kezeket, a szemeket, az idegeket, izmokat, amelyekkel szeretted és ölelted a dolgokat, a haláltól nem félek, a halál nem rossz, nem lesz magányos a holtom, a haldoklástól rémülök, abban mindenki elhagyatott - és én haldoklom.
Isten veled, kislány, Isten hozzád, kedves, Isten áldjon, te bájos kép, kebledről lenyesték kezem, szívem összetörték, emléked arany-nyila már féléve fúrja lelkem, ha rosszul voltam, jobban fájt, segített, ha jobban lettem. De ma immár Isten veled, ma minden hiába már, ma megírtam a levelet, hogy felejts el s keresd másutt, ki itallal felüdíti szívedet, legnagyobb gyötrelmem, kínom e levél volt, le van zárva, mert a nehéz haldoklásban mindenki magára marad, magára.
Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek, csak én változom el mindenből, nyomorúságom elhagyva, tán fa leszek, tán kőhalmaz, vagy tán gyermek, a haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál csak a nehéz élet egy darabja.
|