Blicher, Steen Steensen: Praeludium (Præludium in Hungarian)

Sig nærmer Tiden, da jeg maa væk,
 Jeg hører Vinterens Stemme;
Thi ogsaa jeg er kun her paa Træk,
 Og haver andensteds hjemme.
 
Jeg vidste længe, jeg skal herfra;
 Det Hjærtet ikke betynger,
Og derfor lige glad nu og da
 Paa Gjennemreisen jeg synger.
 
Jeg skulde sjunget lidt meer maaskee -
 Maaskee vel ogsaa lidt bedre;
Men mørke Dage jeg maatte see,
 Og Storme rev mine Fjædre.
 
Jeg vilde gjerne i Guds Natur
 Med Frihed spændt mine Vinger,
Men sidder fast i mit snevre Buur,
 Det allevegne mig tvinger.
 
Jeg vilde gjerne fra høien Sky
 Udsendt de gladere Sange;
Men blive maa jeg for Kost og Ly
 En stakkels gjældbunden Fange.
 
Tidt ligevel til en Smule Trøst
 Jeg ud af Fængselet titter,
Og sender stundom min Veemodsrøst
 Med Længsel gjennem mit Gitter.
 
Lyt og, o Vandrer! til denne Sang,
 Lidt af din Vei Du hidtræde!
Gud veed, maaske det er sidste Gang
 Du hører Livsfangen qvæde.
 
Mig bæres for, som ret snart i Qvel
 At Gitterværket vil briste;
Thi qviddre vil jeg et ømt Farvel;
 Maaske det bliver det sidste.

Már hallom a tél hűs hangjait,
 el kellene búcsúzkodnom;
utazófélben vagyok én is itt,
 s máshol vagyok immár otthon.
 
Régen tudom én, hogy elmegyek,
 már kínban a szív sem lángol,
ezért egykedvűen énekelek
 egy dalt az átutazásról.
 
Ó, több dalt kellett volna talán
 dalolnom s kissé jobban,
de sötét napok törtek reám,
 s viharok tépték meg a tollam.
 
Szárnyaltam volna én az örök,
 szabad, isteni Természetben,
de szűk kalitkámban csücsülök,
 erőtlen, szárnyaszegetten.
 
Magas égboltról boldog dalokat
 vidoran csattogtam volna,
de az étel, az élet miatt
 gyötrődtem - adósság foglya.
 
Azért vigaszért tekintetemet
 a börtönből kibocsátóm;
s gyakran bukik át kínom rekedt
 dala vágyakozva a rácson.
 
Fülelj ide, vándor! Ó, e dalért
 utadról térj kicsikét le,
hisz az életfogytiglanra itélt
 utolszor sír fel az égre!
 
Úgy sejtem, már az est közeleg,
 széthull a kalitka-koporsó.
Fájdalmas búcsút énekelek –
 talán ez lesz az utolsó.