Jessen, Ida: Bagge doktor anagrammái (Bagges anagrammer in Hungarian)

Rengøring
Røgringen
Irgrøn eng

Min kone er så begavet, og hun bruger sit gode hoved på spindelvæv. Hvis jeg sagde det til hende, ville hun sige: „Har du måske lyst til at stå for husholdningen?“
Når jeg siger én ting, svarer hun med en anden. Derfor siger jeg ingenting.
Som en hund der snapper også efter den hånd, der giver den foder. Derfor siger jeg ingenting.
Jeg hader skidt, for det er i skidt at skidtet gror. Man behøver ikke have været gæst i hjem hvor man må balancere over løse planker der er lagt ud som gangbroer over søer af børnetis og spytklatter og bakterievand på et stampet lergulv for at komme hen til sygesengens rallen for at nå den indsigt. Men det hjælper. Hvor har jeg set mange mennesker dø.
Hvornår begynder lægens dag? Den begynder med en lyd. En ringen, det er telefonen, eller en banken. Tiden er rullende og tager ikke hensyn til „dage“ og „nætter“, til konstruktioner som „begynde“. Vi ved ikke, hvornår noget begynder. Når vi lægger mærke til det, er begyndelsen sket.
Lyden af vognhjul og af stemmer fortæller, hvordan vejret er allerede mens man ligger i sin seng. Man kan høre på en stemme, om den kommer igennem regn eller tåge, gråvejr eller klart vejr. Man kan høre på en lyd om det er stjerneklart.
Jeg har aldrig brudt mig om at gå i seng, men heller aldrig brudt mig om at stå op. Da jeg var barn, ville jeg ikke i seng. Jeg ville ikke. Bare ved tanken om den desperation føler jeg mig fanget igen, til trods for at det er mere end tres år siden. Selve det at glide væk stod for mig som et fald – et skrig, der kom ikke fra mig, men som ud fra et luftrum, der burde være tomt. Hvorfor gav de mig ikke lov til at sove i en stol med en bog og lyset tændt? Hvorfor kulle jeg partout ligge i den seng hver eneste nat? Og sygelejerne. Børnesygdomme, fåresyge, mæslinger. Jeg havde det hele.
At stå op skal bare overstås. Jeg har aldrig kunnet lide at klæde mig af og på.
Alle de morgener, hvor trætheden hænger i trevler. Nu venter patienterne i konsultationen, og bagefter vejene. Søvnen er et sted i barmhjertighedens mørke. Men vejene er en strøm af noget, jeg husker. Jeg husker dem så nøje.

Jeg har været i et tosset humør i nogle dage. Men det er det blideste forår, og i dag, som er en søndag og ovenikøbet min kones fødselsdag, har vi været på skovtur. Kaffeslabberads er ikke noget for min kone, men skovtur vil hun gerne på. Så hvert år den 20. maj holder jeg fri. I år havde min kone talt om Dollerup Bakker, men så blev det alligevel Rørbæk Sø. Vi stillede bilen ved skovfogedhuset og gik ned til den gamle stampemølle og videre over højdedraget til hulvejen, hvor der ikke er meget trafik tilbage. Det er et ældgammelt landskab. Vi fandt en robåd og roede ud på holmen og satte os på en mur i ruinen. Min kone havde lavet kaffekurv med smurte boller og lagkage.

Nagytakarítás
Anyagtarkítás
Tarka gyanítás

A feleségem rendkívül tehetséges, és kitűnő képességeit pókhálózásra használja. Ha ezt szóvá tenném, megkérdezné: „Talán te szeretnéd vezetni a háztartást?”
Bármit mondok, eltereli a szót. Ezért inkább nem beszélek.
Mint az a kutya, amelyik az őt tápláló kéz után kap. Inkább nem beszélek.
Gyűlölöm a szemetet, mert a szemét csak osztódik a szemétben. Ahhoz, hogy erre a belátásra jussunk, még csak nem is kell olyan otthonokban vendégeskednünk, ahol a gyerekpisi, a köpetek és a döngölt agyagpadlón összegyűlő, baktériumokkal teli folyadék fölé pallót fektetnek, és mint valami hídon, ezen kell egyensúlyoznunk, ha el akarunk jutni az ágyában hörgő beteghez. Persze az ilyen tapasztalat segít. Hány embert láttam meghalni!
Mikor kezdődik az orvos napja? Amikor felriasztja egy hang. Csengetés, telefon vagy kopogtatás. A gördülő idő nincs tekintettel arra, hogy „nappal” van-e vagy „éjszaka”, nem érdeklik az olyan konstrukciók, mint a „kezdet”. Fogalmunk sincs, hogy mi mikor kezdődik. Csak azt vesszük észre, hogy már tart.
A kocsikerekek zörgéséből és a beszűrődő hangokból már az ágyban fekve is meg tudjuk állapítani, hogy milyen az idő. A hangokon hallani lehet, hogy esőn, ködön vagy tiszta időn törnek-e át. A hangok elárulják, hogy csillagos-e az ég.
Sosem szerettem lefeküdni, de felkelni sem. Gyerekkoromban nem akartam ágyba bújni. Nem akartam. Már a kétségbeesett tiltakozás gondolatától is újra tehetetlennek érzem magam, pedig több mint hatvan év telt el azóta. Amikor álomba merültem, úgy éreztem, hogy zuhanok, olyan volt, mintha kiáltásom nem is tőlem származna, hanem az idegen légtérből, amely egyébként üresnek tűnt. Miért nem engedték meg, hogy egy székben, könyvvel a kezemben, meggyújtott lámpánál aludjak? Miért kellett minden éjszaka abban az ágyban aludnom? Az volt a betegágy is. Gyermekbetegségek, mumpsz, kanyaró. Mindenen átestem.
A felkelésen csak túl kell lenni. Sosem szerettem öltözködni vagy levetkőzni.
Hány reggel lógott rongyokban rajtam a fáradtság! A betegek a rendelőben várnak, aztán indulnom kell. Az álom megbújik a könyörületesség sötétjében. Az utak azonban olyanok, mint egy emlékfolyam. Olyan pontosan emlékszem rájuk.

Napok óta furcsa hangulatban vagyok. Rendkívül enyhe a tavasz, vasárnap van, ráadásul a feleségem születésnapja, ezért kirándulni indulunk az erdőbe. A teadélutánok nem neki valók, erdei túrára azonban szívesen vállalkozik. Szóval május huszadikán minden évben szabadságot veszek ki. Feleségem az idén a dollerupi dombokat emlegette, végül aztán mégis a Rørbæk-tóhoz mentünk. Az autót az erdészlaknál tettük le, aztán lesétáltunk a taposómalomhoz, onnan folytattuk utunkat a dombháton át a mélyútig, ahol alig van forgalom. Ősrégi táj. Találtunk egy csónakot, kieveztünk a kis szigetre, és letelepedtünk a rom falára. Feleségem szendvicseket és tortát készített be a piknikhez.