Jessen, Ida: Új idők (En ny tid in Hungarian)

10. oktober

Den mærkelige tyngde, den underlige fred, den kommer om aftenen, når husene lukker sig om sig selv, og folk går i seng. Jeg er begyndt at regne med den, glæde mig til den. Det kræver kun lidt. At jeg er alene, og at mørket er faldet på. At jeg tænder lampen. At jeg ser på lampen. Jeg tænker ikke på dagen. Men det er ikke rigtigt. Hvis jeg er stivnet fedt, banker der langt derinde alligevel en strøm af blod.
Men dagen er et hyl. Jeg kan ikke være i mit hus om dagen. Jeg går rundt i store sjaler, kulden lister ind ved håndleddene. Mine hænder er blå! Jeg gik op til stationen og steg om bord på toget. Stationsforstander Haldbo hjalp mig op, han sagde: „Vi må håbe, vi håber og beder til Gud.“ Han hjalp mig helt ind at sidde, før han fløjtede til afgang. Menneskers venlighed er den, jeg nærer mig af og også den, der trætter mig. Hvorfor er den ikke nok? Jeg har mere end de fleste.
Mit hus ligger på bakken. Det er stort og rødt med rødt tegltag og et hvidt pudset kantbånd. Murermester Iversen byggede det for otte år siden. Mellem huset og stationen er der Vestergårds mark, græsset er spættet af kokasser og muldvarpeskud. Men køerne er inde nu. Og neden for huset, under bakken, begynder byen med Jo- hannes Skomager, mejeriet, brugsen, købmand Hansens store røde forretning, købmand Rosenstands lidt mindre. Borgergade bliver længere og længere. Da jeg kom hertil for tyve år siden, var her stort set ingenting. Er det  da tænkeligt, at byen kan vokse og vokse? Det beskæftiger medlemmerne af Håndværkerforeningen.  Hvordan ser her ud om halvtreds år? Om hundrede?
Jeg tog toget til Give klokken 11.32 og det gik hurtigt, allerede tre kvarter efter var jeg oppe på sygehuset. „Han er ikke vågen,“ sagde sygeplejersken. „Men sæt Dem ind. De må være sulten? Jeg kommer med lidt til Dem.“
„Tak,“ sagde jeg, „jeg spiste inden jeg tog hjemmefra.“
Hun så på mig – sagde: „Det er vigtigt med mad, det vil jeg sige Dem.“
Jeg satte mig i en stol ved sengen og lagde en hånd på hans over dynen. Den var iskold. De smukke buede negle var blevet gullige, fingerspidserne var blanke. Han ville ikke kunne afgive fingeraftryk nu, hans kendetegn trækker sig tilbage. Sådan var øjnene også trukket tilbage, de var faldet nedad, og øjenlågene havde lukket sig over dem. Munden og kinderne faldet ned i hans hoved. Det milde fedt er væk, og guderne må vide, at det har der ikke været for meget af i forvejen.
Jeg lagde hans hånd ind under dynen. Lidt efter fiskede jeg den frem igen for at varme den og tog den i begge mine, der også var iskolde. Jeg viklede sjalet om vores hænder.
Klokken er mange. For lidt siden var jeg ude på trappen. Gadelygterne er slukkede, lampen på stationens gavl er også slukket. Hvis ikke man vidste bedre, kunne man tro, at der ingen gader var, ingen huse, ingen mennesker, ingen hunde. Ingen pløjede marker, ingen hønsehuse, ingen skure. Man kunne tro, at heden var vendt tilbage. Eller at vi aldrig havde været her.

Október 10.

Esténként furcsán elnehezülnek a tagjaim, különös béke száll rám, amikor a házak ajtaját bezárják, és az emberek nyugovóra térnek. Már számítok erre az állapotra, egyenesen várom. Nem sok kell hozzá. Csak egyedüllét, meg hogy leszálljon a sötétség. Hogy meggyújtsam a lámpát. Hogy lássam a fényét. Nem gondolok a napra. Pedig ez nem helyes. Lehet, hogy a felszín dermedt, mélyen alatta mégiscsak lüktet a vér.
A nappal azonban harsány, mint egy rikoltás. Ilyenkor képtelen vagyok megmaradni a házban. Óriási kendőkbe burkolózva járkálok, a hideg a csuklómnál lopakodik be a testembe. A kezem elkékül. Egy alkalommal elsétáltam az állomásig, és felszálltam a vonatra. Haldbo állomásfőnök felsegített, és biztatott : „Nem adhatjuk fel a reményt, remélünk, és imádkozunk Istenhez”. Bekísért a kocsi belsejébe, megvárta, amíg leülök, és csak utána indított a füttyszóval útjára a szerelvényt. Az emberek kedvessége egyszerre táplál és fáraszt. Vajon miért nem elég? Hiszen nekem több jut belőle, mint a legtöbb embernek.
A házam a dombon áll. Nagy, vörös épület, vörös cseréptetővel és fehérre festett szegélyekkel. Iversen építőmester épített e nyolc évvel ezelőtt. Az állomástól a vestergård-i mező választja el, a füvet tehénlepények és vakondtúrások tarkítják. A tehenek most bent vannak. A ház alatt, a domb aljában kezdődik a város Johannes cipészműhelyével, a tejbolttal, a szatóccsal, Hansen kereskedő nagy, vörös üzletével és Rosenstand kereskedő valamivel kisebb boltjával. A Borgergade egyre hosszabb. Amikor húsz évvel ezelőtt ide költöztem, ezen a helyen gyakorlatilag pusztaság volt. Elképzelhető, hogy a település egyre csak növekszik? Ez a kérdés foglalkoztatja az Iparegylet tagjait is. Vajon milyen lesz ötven vagy száz év múlva?
A 11.32-es vonattal Givébe utaztam, nem tartott sokáig, háromnegyed órával később már a kórházban voltam.
– Alszik – számolt be az ápolónő. – Azért csak üljön be hozzá. Bizonyára éhes. Hozok valami harapnivalót.
– Köszönöm – feleltem. – Ettem, mielőtt elindultam.
Rám nézett, aztán megszólalt:
– Fontos, hogy egyen, higgye el.
Leültem egy székre az ágy mellé, és kezemet a paplanon pihenő kézre tett em. Jéghideg volt. A szép, ívelt körmök megsárgultak, az ujjbegyek kisimultak. Most nem lehetne ujjlenyomatot venni tőle, az ismertetőjegyek elmosódtak. Ahogy a szeme is visszahúzódott, beesett, a szemhéja pedig lezárult. Szája és arca besüppedt a koponyába. A puha zsírréteg felszívódott, Isten a tudója, hogy korábban sem volt vastag.
Bedugtam a paplan alá a kezét. Valamivel később megint előhalásztam, hogy felmelegítsem, két szintén jéghideg tenyerem közé szorított am. A kendőt kezeink köré fontam.
Későre jár. Valamivel korábban kiálltam a lépcsőre. Az utcai világítást lekapcsolták, az állomás homlokzatán lévő lámpa sem ég. Ha nem tudnám, azt hihetném, hogy nincsenek utcák, nincsenek házak, nincsenek emberek, nincsenek kutyák. Nincsenek felszántott mezők, nincsenek tyúkólak, nincsenek pajták. Azt hihetném, hogy ismét csak pusztaság van. Vagy azt, hogy sosem jártam erre.