Larsen, Thøger: En tungsindig Sommermidnat

En tungsindig Sommermidnat

stod jeg under Skovens Bryn.

Stormen gennem Løvet sled sig

frem i vild, fortvivlet Styrke,

saa at Skoven haabløs vred sig

om sit Indres tunge Mørke.

Alle Stjerner stirred sløvt,

som de ikke ænsed Jorden.

Og igennem Markens Grønsvær

sived hen et Sorgens Sus,

evned ingen Dugg at græde,

isned Urt og Blomst til Roden, -

vilde jeg ad Vangen træde,

klamred Græsset sig om Foden,

klamred sig, som hvert et Straa

skjalv for Livet, angst og ensomt.

Frem mod Himlens Dæmringsdrømme

stævnte stormblaa Skyers Tog

fjernt i Natten, dybt i Nord. -

Vejrets Veer efterhaanden

strøede ud mit Jeg om Jord, -

pinte sig igennem Aanden,

som de sled og sønderrev,

til den eet med Verden blev:

en tungsindig Sommermidnat.

Szívszorító nyári éjjel

álltam az erdő tövén.

A vihar durván, sötéten

lecsapott egy szörnyű horgot,

és a tenger fa ködében

millió lomb sírva forgott.

Minden csillag tétován

pislogott a szürke földre.

És a réten hullt a harmat,

bús tócsája megfagyott,

szétpergett a mennybolt karma,

gyász zihált a szél dalában -

és ahogy kiléptem volna,

hervadt fű takarta lábam,

úgy fonódott rá, akár

két kemény, biztos karóra.

Észak árnyain keresztül

kék viharfelhő úszott,

új roham dörrent le vénen

a halálszagú világra -

százfelé cibálta énem,

hogy ziláltan és kirágva

szórja a vak űrön át,

míg végképp beléd nem olvad,

szívszorító nyári éjjel.