Petersen, Nis: Égő Európa (Brændende Europa in Hungarian)

Der sad en landarbejder i gaar
et sted i en landsby bag Pinsk i Polen
og snittede paa en vugge til det barn,
som hans kvinde snart skal føde.
Mens han lyttede for at høre
gængernes sliben over gulvet
- de gænger, som endnu ikke var -
lo han lidt.
Og kvinden, som gik til og fra,
bred og frodig,
lo ogsaa lidt, fordi han lo.
 
De lo virkelig.
 
Paa samme tid - kl. 22 ! -
rejste en mor sig
fra den bænk, hun døsede paa,
i et værelse ved Kingscross (Islington)
og kvalte sit barn med en snor.
Saa tændte hun en cigaret og drev
over i retning af Holoway.
 
Resten er næsten for banalt
til at fortælles.
Men hvor vil det varme os
at se som i transparent
de ens lysende, sorte overskrifter
i hundrede aviser
i det store, kristne land:
Vor elskede søster! Hvor maa du have lidt!
 
Og et sted i Jerusalemsstrasse (Moabit)
lægger i dette øjeblik en kvinde
et spædt barn til sit bryst.
 
To smaa hænder famler blindt over
den svulmende, blaa-aarede pude,
og en graadig mund griber om brystvorten,
der gør usigelig ondt.
Og naar sulten er stillet,
lægges den lille tilbage i sin vugge,
for at den kan vokse sig stor
- stor nok til, at den,
naar tidens fylde kommer,
kan naa at faa hovedet flækket af schupoer
paa et hjørne af Bülowsplatz.
 
Men i skumringen kommer de til mig -
fire etager op, ad en lang, sort gang -
ubegribeligt mange paa korte bruskben -
med smaa smilehuls-hænder
og øjne
-ingen børn har saadanne øjne
- men øjne laant fra den dag,
da vi myrder dem -.
De lægger deres hænder paa mine knæ
- og ser pa mig...
 
Disse smaa, fine hænder,
som skal skærmes
for, at de kan være stærke og smidige
den dag, de skal dirigere de flammekastere,
minesprængninger og torpedoer,
der skal svide Europa.
 
Dette aldrig standsede mylr af smaa
- af bittesmaa børn.
Og øjnene spørger forundret:
"- Hvorfor er du vred paa os?
- hvorfor har du den kniv i haanden?"
 
Og jeg ryster lidt paa haanden
-for der er jo den kniv.
 
Er der mennesker, som beder endnu
- for eksempel blot hundrede
fordelt i England, Frankrig, Tyskland, Skandinavien
- altsaa ikke folk som kan sige bønner,
dem er der rigeligt af;
men folk, som kan skrige dem
- raabe dem
i deres sjæles forfærdelige gru...
Altsaa ikke fem minutter om morgenen:
"- Herre, tak for søvn og hvile!"
- og andre fem om aftenen:
"- ske dig tak for sol og helse!"
Løfter der sig endnu stemmer
skælvende og oprejste i forvirringen,
eller drukner alt i larmen.
 
Denne vanvittige larm
fra presse, fra foreninger, fra møder,
fra kongresser
- fra dem, der er valgt til at føre.
Al denne triumf-alle disse hæse
skrig af selvbeundring ...:
saa dygtige er vi _ saa maalbevidste
(mod hvilket maal?)
- saa oplyste.
"_ oplyste!" skriger de.
Oplysning! - ikke saa megen oplysning
som en stakkels, søvnig lygte
hejst ned i de slambrønde i os,
vi kalder vore hjerter.
 
"- Morder!" gyser vi mod kvinden fra Islington.
Aa-vi gemene hyklere!
 
Hvad er vort hovmod - vort grænseløse hovmod
andet end mord - hver dag gentagne mord
- mord begaaede i den taabelige formening,
at de hæver os endnu højere
over dem, vi er sat til at tjene.
 
"- Kvindeskænder!" staar der fuld af forargelse
i aviserne.
Som om vi ikke har skændet kvinder
i hobetal.
 
Og her-midt i larmen
disse altfor udtryksfulde øjne
paa disse smaa,
som ved alt
 
Lad os blot endnu engang
skændes om skylden for krigen.
De smaa vil lytte sørgmodigt
overbærende....
 
For de ved
- tværs gennem flommen af ord
-at her
- af hovmodet, misundelsen og hadet
i mit frygteligt skidne sind
groede krigen
som en hæslig blomst.
 
Er der endnu mennesker, som kan bede
-hvorfor forener de da ikke deres hjerters
vaande i et skrig, som ryster Himlen
(hvis der er en Himmel!)
 
Hvorfor hulker de ikke:
-Gud-almægtige- som ser vore
kongefødte hjerter i deres fornedrelse
-som ser dem i deres pjalter
af hoffærdighed, selvgodhed, hadefuldhed -.
Almægtige - skrab os bort -;
tag den klump skarn, der er i vort bryst, væk;
-udslet os af den jord, vi har misrøgtet
-knus os midt i vore gerningers usselhed
i de lande, vi førte mod afgrunden.
 
Og lad en ny slægt vokse op
uden minde om vor skam
- en slægt af de smaa børn,
hvis vugger i gaar og i dag
har duret over gulve
i Polen, Rumænien, Tyskland, England ...
 
Men om dette ikke er muligt
- saa lad de smaa børn forbarme sig over os
- lad dem laane os af deres renheds
 og uskyldigheds rigdom
- en skærv til tæremønt af deres øjnes sandhed
- og giv os din fred.

Tegnap Lengyelországban, Pinszk mellett,
egy tanyán egy parasztember nekilátott,
hogy a szekercével bölcsőt faragjon a gyereknek,
akit az asszony nemsokára világra hoz.
Munkálkodván már ott motoszkált fülében,
ahogy majd a gyerekléptek topognak a padlón –
a még meg sem született gyerek lépései –
és csöndes mosoly ült ki az arcára.
Az asszony meg, szorgos tevés-vevésben körülötte,
sugárzón, boldog-testesen,
fölnevetett azon, hogy az ura mosolyog.
 
Nevettek aztán mind a ketten.
 
Ugyanebben az órában - este tíz volt! –
a Kings Crosson (Islington-London) egy szobában
felállt egy anya a padról,
ahol félálomban görnyedett,
és egy zsinórral megfojtotta gyerekét.
Aztán rágyújtott, és elment
a Holloway irányában.
 
Tanulságok, következtetések? Közhelyek,
röstelli az ember kimondani.
Még ha a világ ezernyi
keresztény napilapja,
mint valami transzparens,
fényes, fekete főcímekben így kiáltana:
„Szerelmetes húgunk! Mily nagy a te szenvedésed!” -
a szívünk is beledobbanna.
 
Ugyanebben a pillanatban
a Jerusalemstrassén (Moabit-Berlin)
egy asszony mellére veszi csecsemőjét.
 
Parányi két kéz dagasztja bódultan
a duzzadt, kékeres párnát,
sírós kis száj harap a mellbimbóra,
ami kimondhatatlanul fáj.
Mikor aztán szomját enyhítette,
anyja visszateszi a kicsit bölcsejébe,
hadd nőjön, egyre nagyobbra növekedjék
- eléggé felnőjön,
mire eljön az idők teljessége,
és szétverhetik fejét a zsaruk
a Bülowsplatz sarkán.
 
Ahogy pedig alkonyodik, jönnek ide hozzám -
fel a negyedik emeletre, át a sötét folyosókon -
egész sereg porcogó-puha csontú gyerek,
kezük párnáin mosoly-gödröcskék,
és a szemük
- én még ilyen szemeket nem láttam
- ilyen szemekkel néznek majd ránk azon a napon,
mikor megöljük őket.
Kezüket a térdemre fektetik,
és néznek rám…
 
Gyönge kis kezüket,
melyet nekünk kell védenünk,
hogy erősödjenek és ügyesedjenek,
és ha eljön a napja, kezelhessék a lángszórót,
az aknavetőket, a torpedókat,
a lángot, mely lepörköli Európát.
 
Szakadatlan sorban tolongnak elém
ezek a pöttömnyi kisgyerekek.
És a szemük ámultan kérdi tőlem:
„Miért haragszol ránk?
miért a kés a kezedben?”
 
Én megremegek, nézek a kezemre
- ott a kés.
 
Vannak-e vajon, akik rimánkodni tudnak,
vannak-e csak néhány százan is
valahol Angliában, Franciaországban, Németországban, Skandináviában?
- persze nem olyanok, akik csak imádkozni tudnak,
mert ezeknek se szeri, se száma –
hanem akik rivallani tudnak,
leordítani a lelkek szörnyű mélyeibe…
Mert mi az az öt perc reggelenként:
„Hálát adok, Uram, az éji nyugalomért!”
- vagy a másik öt perc este:
„…napod fényéért, mely egészségem óvta!”
Felszállnak-e még hangok,
reszkettetők és lázítók e kuszaságban,
vagy elnyeli mindet a lárma?
 
Őrült lárma árad
sajtóból, egyesületekből, összejövetelekből,
kongresszusokból
- torkából azoknak, kiket vezetni választottak.
Ez a tobzódó megdicsőülés - rekedt
sipítása az öndicsőítésnek…
„Mi hasznothajtók… mi tevékenyek… mi céltudatosak!”
(De micsoda célról tudtok?!)
…mi felvilágosultak.”
Felvilágosultak - kiáltják.
Felvilágosodás - és akkora fénye sincs,
hogy csak pislányi lidércfényt vessen
a mélyünkben szunnyadó mocsárba,
amelyet más néven úgy hívunk: a szivünk.
 
„Gyilkos!” - sziszegünk az islingtoni anyára.
Ó, aljas képmutatók, mi!
 
Mi más ez a mi pöffeszkedésünk, förtelmes gőgünk,
mint gyilkosság, naponta elkövetett emberölés,
amelyet azzal a torz megfontolással viszünk végbe,
hogy valakik egyszer fölébe emeljenek másoknak,
akiket pedig szolgálnunk illenék.
 
„Megbecstelenített egy nőt!” - ordítják szörnyű haraggal
a napilapok.
Mintha mi magunk nem becstelenítenénk meg nőket
tncatszámra.
 
És itt nálam - ebben a lármában,
ezek a mindent tisztán kifejező
gyerekszemek.
Azoké, akik mindent tudnak rólunk.
 
És ha majd elkezdünk vitázni,
hogy kik is voltak a háborús gyújtogatók –
odafigyelnek majd a gyerekek is,
fájdalmasan és elnézően…
 
Tudják ők nagyon is jól, hogy
- a szavak rettentő hömpölygése mögött –
épp itt,
az én gőgömből, irigységemből és gyűlölködésemből,
egész szennyes gondolkodásomból
csírázott ki a háború
undok virága.
 
Vannak-e, akik rimánkodni tudnak?
- Hát miért nem egyesítik szívüket bajukban,
egyetlen, egetrázó kiáltással?
(Ha ugyan van ég, melyet meg lehet rázni.)
 
Miért nem kiáltunk fel zokogva:
„Isten, te mindenható, aki látod
a mi nemtelen királyi szivünket,
aki látsz minket a pöffeszkedés és önelégültség
és gyűlölködés rongyaiban -
Mindenhatói törölj el minket a föld színéről –
vesd szemétre ezt az otromba húst a mellünkből
- pusztíts el minket a világból, amellyel csak visszaéltünk
- zúzz szét minket gyalázatos tetteink közepette
mindazon országokban, melyeket elrontottunk!
 
És növelj fel egy új emberi fajtát,
immár a mi szégyenünk emléke nélkül
- új emberfajt a gyerekekből,
akiknek bölcsője tegnap és ma
még ott ringott egy szoba padlóján,
valahol Lengyelországban, Romániában, Németországban, Angliában...
 
Márpedig, ha mindez lehetetlen volna
- tedd, hogy a gyerekek irgalommal legyenek irántunk
- hogy ártatlanságukból egykor részünk lehessen
- adass nekünk, hacsak egy garast is,
szemük igazságának tárházából,
- és add meg békédet ráadásnak.”