Arendt, Erich: Verlorene Bucht

Aus Asche das leblose Land.
Sand,
ein meergraues Aschenland.
Kakteen im lichtlosen Licht
tragen
das schwere Eisengewicht:
des Himmels bleichender Wand;
Wand
aus gestorbenem Licht.
 
Am Meer gespensternder Tod:
Dornen,
erstarrend zum Schreckensgesicht.
Eine einzige Blüte blüht rot,
welkt
im Stechen der Dornen am Hang.
Stacheln sperren Atem und Sicht.
Wind
irrt verloren entlang.
 
Knochen, vom Meer angeschwemmt:
Stamm
an Stamm, urgewaltig und fremd,
aus Wäldern vom Sonnenglutfluß.
Stämme,
die standen, holzharter Guß,
Jahrtausende tief in der Glut.
Holz,
nur zum Untergang gut.
 
Der Wogengang rollend und schwer.
Furcht
durchzittert die mondkahle Bai,
schwimmt die Todesflosse des Hai.
Wolken
werfen noch Schatten ins Meer.
Seit Jahren kein Vogelschrei.
Meer
und sein Himmel sind leer.
 
Aus Asche das leblose Land.
Sand,
ein meergraues Aschenland.
Sprießt kein Halm in der Welt,
aber,
oben am Hang, ein Neger. Der hält
den hölzernen Pflug in der Hand.
Wägt
jede Scholle, die fällt!

Hamuból a holt föld.
Homok,
tengerszürke hamuország.
Kaktuszok a fénytelen fényben
hordozzák
a nehéz vassúlyt:
az ég sápadt fala,
fal
a holt fényből.
 
A tenger mellett kísértő halál:
tövisek,
rémült arccá merevedve.
Egyetlen virág virágzik vörösen,
hervad
a tövisek döféseitől a dombhajlaton.
Tövisek zárják el a lélegzetet és látást.
Szél
tévelyeg a parton.
 
Csontok, tengerárasztásban:
törzs
a törzshöz, őserősen, idegenül,
a napparázsfolyó erdeiből.
Törzsek,
álltak, fakemény vezeklés,
évezrednyi mélyen a vérben
Fa,
csak pusztulásra jó.
 
A hullámok futása áradó és nehéz.
Félelem
reszket át a holdcsupasz öblön,
ha feltűnik a cápa haláluszonya.
Felhők
vetnek még árnyat a vízbe.
Évek óta nem szól madárhang.
A tenger
és az ég üres.
 
Hamuból a holt föld.
Homok,
tengerszürke hamuország.
A fű sem hajt világra,
de,
a lejtő felett egy néger
áll, kezében faekével.
Latolgat
minden hulló rögöt!