Bachmann, Ingeborg: Egyfajta veszteség (Eine Art Verlust in Hungarian)

Die Schlüssel, die Teeschalen, den Brotkorb, Leintücher
und ein Bett.
Eine Aussteuer von Worten, von Gesten, mitgebracht,
verwendet, verbraucht.
Eine Hausordnung beachtet. Gesagt. Getan. Und immer
die Hand gereicht.

In Winter, in ein Wiener Septett und in Sommer habe ich
mich verliebt.
In Landkarten, in ein Bergnest, in einen Strand und in ein Bett.
Einen Kult getrieben mit Daten, Versprechen für
unkündbar erklärt,
angehimmelt ein Etwas und fromm gewesen vor einem Nichts,

( - der gefalteten Zeitung, der kalten Asche, dem Zettel
mit einer Notiz)
furchtlos in der Religion, denn die Kirche war dieses Bett.
Aus dem Seeblick hervor ging meine unerschöpfliche Malerei.
Von dem Balkon herab waren die Völker, meine Nachbarn,
zu grüßen.
Am Kaminfeuer, in der Sicherheit, hatte mein Haar seine
äußerste Farbe.
Das Klingeln an der Tür war der Alarm für meine Freude.

Nicht dich habe ich verloren,
sondern die Welt.

Közösen használtunk: évszakot, könyveket meg egy
zenét.
Kulcsokat, csészéket, kenyeres kosarat, kendőt és
egy ágyat.
Szóból-gesztusból hozományt: hoztuk, használtuk,
koptattuk.
Házirendre ügyeltünk. Mondtuk. Tettük. Kezet is
fogtunk.

Szerelmes lettem: télbe, egy bécsi szeptettbe és a
nyárba.
Térképbe, hegyi fészekbe, fövenybe és egy ágyba.
Dátumokból hóbortot űztem, ígéret nékem:
visszavonhatatlan,
istenítettem egy Valamit, és jámbor voltam egy
Semmi

(- összegyűrt újság, kihűlt hamu, jegyzetcédula)
láttán,
vallásban rettenthetetlen, mert ez az ágy volt az
egyház.
Tengerre láttunk, ebből folyt végenincs festészetem.
A népeket, szomszédainkat erkélyünkről
köszönthettem.
Kandalló meghitt tüzénél színültig fénylett hajam.
Ajtónknál csöngettek, nékem az örömre volt riadó.

Nem téged, hanem a világot
vesztettem el.