Bachmann, Ingeborg: Koradél (Früher Mittag in Hungarian)
Früher Mittag (German)Still grünt die Linde im eröffneten Sommer, weit aus den Städten gerückt, flirrt der mattglänzende Tagmond. Schon ist Mittag, schon regt sich im Brunnen der Strahl, schon hebt sich unter den Scherben des Märchenvogels geschundener Flügel, und die vom Steinwurf entstellte Hand sinkt uns erwachende Korn. Wo Deutschlands Himmel die Erde schwärzt, sucht sein enthaupteter Engel ein Grab für den Haß und reicht dir die Schüssel des Herzens.
Eine Handvoll Schmerz verliert sich über den Hügel.
Sieben Jahre später fällt es dir wieder ein, am Brunnen vor dem Tore, blick nicht zu tief hinein, die Augen gehen dir über.
Siben Jahre später, in einem Totenhaus, trinken die Henker von gestern den goldenen Becher aus. Die Augen täten dir sinken.
Schon ist Mittag in der Asche krümmt sich das Eisen, auf den Dorn ist die Fahne gehißt, und auf den Felsen uralten Traums bleibt fortan der Adler geschmiedet.
Nur die Hoffnung kauert erblindet im Licht. Lös ihr Fessel. führ sie die Halde herab, leg ihr die Hand auf das Aug, daß sie kein Schatten sersengt!
Wo Deutschlands Erde den Himmel schwärzt, sucht die Wolke nach Worten und füllt den Krater mit Schweigen, eh sie der Sommer im schütteren Regen vernimmt.
Das Unsägliche geht, leise gesagt, übers Land: schon ist Mittag.
|
Koradél (Hungarian)A nyitott nyárban békésen zöldell a hárs, a városokból kitoloncolva feldereng fakón a nappali hold. Már itt a dél, már mozdul a kútban a fény, már rebben a tetők alatt a mesék madarának fosztott szárnya is, s a kődobástól kacska kéz az ébredő vetésben elmerül. Hol Németország egétől sötétlik a Föld, lefejezett angyala a gyűlölet számára sírt keres s a szív edényét nyújtja feléd.
Egy marék fájdalom párolog el a dombokon.
A kapunál, hét év után, megint eszedbe jut, a kút előtt – ne nézz túl mélyre, mély a kút, szemedbe fut a könny.
Egy hullaház, hét év után, benne a tegnapi hóhérok fogják az arany kupát felhajtani. Szemed lesütheted.
Már dél van, a hamuban hajlik a vas, a tüskebozótra felvonták a zászlót, az ősi álmok szikláján ezentúl odavasalva marad a sas.
Csak a reménység kuporog elvakultan a fényben. Béklyóit oldd el, vezesd alá az ereszkedőn, és kezeddel takard el a szemét, nehogy egy árnyéktól megperzselődjön
Hol Németország földjétől sötétlik az ég, szavakat keres a felhő s a bombakrátert megtölti csönddel, a záporozó nyár mielőtt kihallaná.
A halkan kimondott kimondhatatlan húz el a táj felett: ez már a dél.
|