Benn, Gottfried: Búcsú (Abschied in Hungarian)

Du füllst mich an wie Blut die frische Wunde

und rinnst hernieder seine dunkle Spur,

du dehnst dich aus wie Nacht in jener Stunde,

da sich die Matte färbt zur Schattenflur,

du blühst wie Rosen schwer in Gärten allen,

du Einsamkeit aus Alter und Verlust,

du Überleben, wenn die Träume fallen,

zuviel gelitten und zuviel gewußt.

Entfremdet früh dem Wahn der Wirklichkeiten,

versagend sich der schnell gegebenen Welt,

ermüdet von dem Trug der Einzelheiten,

da keine sich dem tiefen Ich gesellt;

nun aus der Tiefe selbst, durch nichts rühren,

und die kein Wort und Zeichen je verrät,

mußt du dein Schweigen nehmen, Abwärtsführen

zu Nacht und Trauer und den Rosen spät.

Manchmal noch denkst du dich -: die eigene Sage -:

das warst du doch -? ach, wie du dich vergaßt!

war das dein Bild? war das nicht deine Frage,

dein Wort, dein Himmelslicht, das du besaßt?

Mein Wort, mein Himmelslicht, dereinst besessen,

mein Wort, mein Himmelslicht, zerstört, vertan --

wem das geschah, der muß sich wohl vergessen

und rührt nicht mehr die alten Stunden an.

Ein letzter Tag -: spätglühend, weite Räume,

ein Wasser führt dich zu entrücktem Ziel,

ein hohes Licht umströmt die alten Bäume

und schafft im Schatten sich ein Widerspiel,

von Früchten nichts, aus Ähren keine Krone

und auch nach Ernten hat er nicht gefragt --

er spielt sein Spiel, und fühlt sein Licht und ohne

Erinnern nieder - alles ist gesagt.

Betöltesz, mint új sebet vér folyója,

és folysz sötét csíkokban egyre lent,

megnyúlsz, mint éjszakában az az óra,

mikor a rét árnyéka róna lett.

Rózsaként súllyal virulsz minden kertben,

te korból s hiányból való magány,

te túlélés, ha az álom ellebben

túl sok kín és túl sok tudás után.

A valótól korán elhidegültél,

a világot tagadtad, mely adott,

a csábos részletektől kimerültél,

mert belső éned társat nem kapott;

ím a mélységből semmihez se érve,

a mély nem szól, és nem is küld jelet,

fogod hallgatásodat, a gyászéjbe

le, a késő rózsák közé veted.

Olykor hiszed, hogy vagy –: külön történet –:

ez voltál te? – hogy bírtad feledni!

ez a te képed? ez a te kérdésed,

szavad, égfényed volt valamennyi?

Szavam és égfényem eltűnt a porba,

szavam, égfényem elvesztegettem –

ki így járt, legyen felejtés a sorsa,

és a múlt időt ne érje tetten.

Záró nap –: későn izzón; térben messze,

egy vízér messzi cél felé vetett,

hol ősi fákat magas fény mos össze,

mely az árnyékban magából párt teremt;

se gyümölcs, se más, mi kalászt érlelne:

maga a szüret is alávaló –;

játékot űz, érzi fényét, és nincs benne

emlék – kimondták, mi kimondható.