Benn, Gottfried: Búcsú (Abschied in Hungarian)

Du füllst mich an wie Blut die frische Wunde

und rinnst hernieder seine dunkle Spur,

du dehnst dich aus wie Nacht in jener Stunde,

da sich die Matte färbt zur Schattenflur,

du blühst wie Rosen schwer in Gärten allen,

du Einsamkeit aus Alter und Verlust,

du Überleben, wenn die Träume fallen,

zuviel gelitten und zuviel gewußt.

Entfremdet früh dem Wahn der Wirklichkeiten,

versagend sich der schnell gegebenen Welt,

ermüdet von dem Trug der Einzelheiten,

da keine sich dem tiefen Ich gesellt;

nun aus der Tiefe selbst, durch nichts rühren,

und die kein Wort und Zeichen je verrät,

mußt du dein Schweigen nehmen, Abwärtsführen

zu Nacht und Trauer und den Rosen spät.

Manchmal noch denkst du dich -: die eigene Sage -:

das warst du doch -? ach, wie du dich vergaßt!

war das dein Bild? war das nicht deine Frage,

dein Wort, dein Himmelslicht, das du besaßt?

Mein Wort, mein Himmelslicht, dereinst besessen,

mein Wort, mein Himmelslicht, zerstört, vertan --

wem das geschah, der muß sich wohl vergessen

und rührt nicht mehr die alten Stunden an.

Ein letzter Tag -: spätglühend, weite Räume,

ein Wasser führt dich zu entrücktem Ziel,

ein hohes Licht umströmt die alten Bäume

und schafft im Schatten sich ein Widerspiel,

von Früchten nichts, aus Ähren keine Krone

und auch nach Ernten hat er nicht gefragt --

er spielt sein Spiel, und fühlt sein Licht und ohne

Erinnern nieder - alles ist gesagt.

Betöltesz mint friss sebet a vérzés,

s lefolysz, követve mélysötét nyomát,

kiterjedsz, mint az éjben az az éj-rész,

mikor az árnyon tompa szín üt át,

nyílsz, súlyos rózsa, minden kerti ágyon,

magány Te, veszteség, múlt idő,

Te sarjú-lét, mikor elhull az álom,

a túlsokat-tudó és szenvedő.

Korán szakadva rögeszmés valóktól,

gyorsan-adott tárgytól idegenül,

fáradtan részletektől, a csalóktól,

mert mélyebb énnel egy sem ízesül:

most a mélyből, amely érinthetetlen,

s amit se szó, se jel ki nem beszél,

kell csönded venned, lefelémenetben

oda, hol éj, gyász, s késő rózsa kél.

Néha gondolsz magadra-régi monda.

Ez voltál hát? Hogy felejted magad!

Ez volt a képed? kérdésed, kimondva,

mind, mi tiéd volt, égboltod, szavad?

Szavam, égboltom kézzel fogtam egyszer,

szavam, égboltom, pusztuló, esett -

kivel ez történt, magát elfelejtse,

s ne érintse a régmúlt perceket.

Egy végső nap - késő-izzású, tág nap,

a rejtett célhoz egy patak vezet,

magas fény fürdet régi-forma fákat,

s árnyból teremt játék-ellenfelet,

gyümölcsöt ama nap nem vár, sem érő

kalászfüzért, sem termésből magot –

játszik csak, fényét érzi, s visszanéző

emlék nélkül – minden kimondatott.