Benn, Gottfried: Das Ganze

Im Taumel war ein Teil, ein Teil in Tränen,

in manchen Stunden war ein Schein und mehr,

in diesen Jahren war das Herz, in jenen

waren die Stürme - wessen Stürme - wer?

Niemals im Glücke, selten mit Begleiter,

meistens verschleiert, da es tief geschah,

und alle Ströme liefen wachsend weiter

und alles Außen ward nur innen nah.

Der sah dich hart, der andre sah dich milder,

der wie es ordnet, der wie es zerstört,

doch was sie sahn, das waren halbe Bilder,

da dir das Ganze nur allein gehört.

Im Anfang war es heller, was du wolltest

und zielte vor und war dem Glauben nah,

doch als du dann erblicktest, was du wolltest,

was auf das Ganze steinern niedersah,

da war es kaum ein Glanz und kaum ein Feuer,

in dem dein Blick, der letzte, sich verfing:

ein nacktes Haupt, in Blut, ein Ungeheuer,

an dessen Wimper eine Träne hing.

A részegségben: rész, rész: rémületben,

némely napokban kis fény, s néha több,

ez esztendőkben volt a szív, szünetlen,

máskor ostrom – kit?, és milyen küszöb?

Soha boldogan, ritkán társaságban,

legtöbbször rejtve, mert mélyre hat el,

s minden sodrás mindegyre szaporábban,

s minden külső csak belülről közel.

Ez vad, az kedves pillantás, irántad,

ez, mint rendez, az, mint ízekre szed,

Ám csak félbetört kép lesz, amit látnak,

mert csak az Egész, ami jár neked.

Kezdetben fénylőbb volt, amit akartál,

előre mutatott: már-már a hit,

de mikor megláttad azt, ami diktál,

s az Egészre kövülten letekint,

már alig volt fény, és tűz is alig volt,

melyhez pillantásod, végső, tapad:

egy szörnyeteg, csupasz fej, csupa vérfolt,

szempilláján egy könnycsepp fennakad.