Az idők lassan változnak,
a Tosca (1902) még mindig szenvedély,
a Bohème (1900) a szerelem,
még az Istenek alkonya (1876) zárójelenetéből is
egyre hullnak ránk a fahasábok.
Néhány dolog árnyszerű marad:
Iphigénia V. felvonás
(az 1779-es premieren Goethe játszotta Oresztészt)
Thoasz lemondása és humanizmusa nem jutott
érvényre
politikailag.
Március idusai kétes megvilágításban:
egy új kormányforma kialakulásakor:
a réginek el kell tűnnie.
Leonidaszt a többség manapság kiröhögi
(én személy szerint mindenesetre nem).
Egy borbély, aki tényleg tisztességesen borotvál
(módfelett ritka!)
több figyelmet érdemel, mint egy udvari káplán
(nem akarnám elbagatellizálni a tragikumot
és a bűnösség problémáját).
És beszéljen sokat az élettől való félelemről,
reggelire némi Midgard-kígyó,
este Okeanosz, a határtalan,
éjjel a belévetettség jól lehet aludni rá –
védekezni nem akar már a Nyugat –
rettegni akar a belévetettségben.
Itt van aztán az új nemzeti himnusz!
A szöveg egész tetszetős, bár kissé tán erőtlen,
a következő lépés lehetne a nyúlgerezna
mint birodalmi zászló.
Egy igényes sláger többet elárul 1950-ről,
mint 500 oldal kultúrkrízis.
A moziban, ahová az ember magával viheti
a kabátot és a kalapot is,
több a spiritusz, mint a koturnuszon,
ráadásul nincs a terhes szünet.
(A negyedkorban megjelent a befelé
fordult ember,
most jön a triploid)
66 kromoszóma, óriási termet –
egyelőre terméketlen ugyan,
de majd csak lesz valahogy.