Bobrowski, Johannes: Keleten (Osten in Hungarian)

Alle meine Träume
gehn über Ebenen, ziehn
unbetretenen Wäldern
windhell entgegen, kalten
einsamen Strömen, darüber
fernher Rufe schallen
bärtiger Schiffer -
 
Dort sind alle Gesänge
ohne End, im geringsten
Ding steht Gefahr, vieldeutig,-
nicht zu halten mit dem und
jenem Namen: Gefilde,
Moore, eine Schlucht; wie Verhängnis
schlägt sie hinab, bleibt, gemieden, -
dort um die niederen Hügel
fliehn die Pfade davon.
 
Worte gelten nicht.
Aber ein Streicheln, Grüße,
Blitz unterm dunkelnden Lid
und in der Brust jenes Ziehn;
noch als Umarmungen stärker.
 
Händler kommen von weit. Die
unter uns wohnen, sind Fremde.
Unsicher gehn sie, fragend,
ziellosen Straßen nach, hängen
Fähren und Brücken immer
an, als wär dort Gewisses.
 
Wir aber kennen uns leicht.
Unsre Gespräche steigen
alle aus gleichem Grunde.
Und im Erwarten ewig
wohnt uns das Herz.

Valamennyi álmom
síkok fölött jár,
ember nem járta erdőkkel
száguld szembe, hideg
magányos folyókkal, hol
szakállas hajósok távoli
kiáltása hallik -
 
Ott a dalok sose érnek
véget, a semmi-dologban
is veszély rejlik, sokértelmű -
nem ragadod meg, ha így
vagy úgy meg is nevezed: mező,
mocsár, szurdok; mint végzet
lesújt, óvakodni kell, -
ott az alacsony dombon
ösvények menekülnek.
 
Nem ér semmit a szó.
De a simogatás, köszöntés,
a sötétlő szem villanása
s a szívben az a vonzás:
ölelésnél is erősebb.
 
Messziről kereskedők jönnek. Kik
köztünk laknak, idegenek.
Tétován járnak, kérdezősködnek
céltalan utak után, hidat
vernek, kompot ácsolnak folyton,
mintha ott túl valami lenne -
 
De mi ismerjük egymást.
Szavaink ugyanabból
az egyforma talajból nőnek.
S örökké várakozásban
él a szivünk.