Borchert, Wolfgang: Éjjel a patkányok mégis alszanak (Nachts schlafen die Ratten doch in Hungarian)

Das hohle Fenster in der vereinsamten Mauer gähnte blaurot voll früher Abendsonne. Staubgewölke flimmerte zwischen den steilgereckten Schornsteinresten. Die Schuttwüste döste.
Er hatte die Augen zu. Mit einmal wurde es noch dunkler. Er merkte, daß jemand gekommen war und nun vor ihm stand, dunkel, leise. Jetzt haben sie mich! dachte er. Aber als er ein bißchen blinzelte, sah er nur zwei etwas ärmlich behoste Beine. Die standen ziemlich krumm vor ihm, daß er zwischen ihnen hindurchsehen konnte. Er riskierte ein kleines Geblinzel an den Hosenbeinen hoch und erkannte einen älteren Mann. Der hatte ein Messer und einen Korb in der Hand. Und etwas Erde an den Fingerspitzen.
Du schläfst hier wohl, was? fragte der Mann und sah von oben auf das Haargestrüpp herunter. Jürgen blinzelte zwischen den Beinen des Mannes hindurch in die Sonne und sagte: Nein, ich schlafe nicht. Ich muß hier aufpassen. Der Mann nickte: So, dafür hast du wohl den großen Stock da?
Ja, antwortete Jürgen mutig und hielt den Stock fest.
Worauf paßt du denn auf?
Das kann ich nicht sagen. Er hielt die Hände fest um den Stock.
Wohl auf Geld, was? Der Mann setzte den Korb ab und wischte das Messer an seinen Hosenbeinen hin und her.
Nein, auf Geld überhaupt nicht, sagte Jürgen verächtlich. Auf ganz etwas anderes. Na, was denn?

Ich kann es nicht sagen. Was anderes eben.
Na, denn nicht. Dann sage ich dir natürlich auch nicht, was ich hier im Korb habe. Der Mann stieß mit dem Fuß an den Korb und klappte das Messer zu.
Pah, kann mir denken, was in dem Korb ist, meinte Jürgen geringschätzig, Kaninchenfutter.
Donnerwetter, ja! sagte der Mann verwundert, bist ja ein fixer Kerl. Wie alt bist du denn?
Neun. Oha, denk mal an, neun also. Dann weißt du ja auch, wieviel drei mal neun sind, wie?
Klar, sagte Jürgen, und um Zeit zu gewinnen, sagte er noch: Das ist ja ganz leicht. Und er sah durch die Beine des Mannes hindurch. Dreimal neun, nicht? fragte er noch einmal, siebenundzwanzig. Das wußte ich gleich.
Stimmt, sagte der Mann, und genau soviel Kaninchen habe ich. Jürgen machte einen runden Mund: Siebenundzwanzig?
Du kannst sie sehen. Viele sind noch ganz jung. Willst du?
Ich kann doch nicht. Ich muß doch aufpassen, sagte Jürgen unsicher. Immerzu? fragte der Mann, nachts auch?
Nachts auch. Immerzu. Immer. Jürgen sah an den krummen Beinen hoch. Seit Sonnabend schon, flüsterte er.
Aber gehst du denn gar nicht nach Hause? Du mußt doch essen.
Jürgen hob einen Stein hoch. Da lag ein halbes Brot und eine Blechschachtel. Du rauchst? fragte der Mann, hast du denn eine Pfeife?
Jürgen faßte seinen Stock fest an und sagte zaghaft: Ich drehe. Pfeife mag ich nicht.
Schade, der Mann bückte sich zu seinem Korb, die Kaninchen hättest du ruhig mal ansehen können. Vor allem die Jungen. Vielleicht hättest du dir eines ausgesucht. Aber du kannst hier ja nicht weg.
Nein, sagte Jürgen traurig, nein, nein.
Der Mann nahm den Korb hoch und richtete sich auf. Na ja, wenn du hierbleiben mußt - schade. Und er drehte sich um.
Wenn du mich nicht verrätst, sagte Jürgen da schnell, es ist wegen den Ratten. Die krummen Beine kamen einen Schritt zurück: Wegen den Ratten?
Ja, die essen doch von Toten. Von Menschen. Da leben sie doch von.
Wer sagt das?
Unser Lehrer.
Und du paßt nun auf die Ratten auf? fragte der Mann.
Auf die doch nicht! Und dann sagte er ganz leise: Mein Bruder, der liegt nämlich da unten. Da. Jürgen zeigte mit dem Stock auf die zusammengesackten Mauern. Unser Haus kriegte eine Bombe. Mit einmal war das Licht weg im Keller. Und er auch. Wir haben noch gerufen. Er war viel kleiner als ich. Erst vier. Er muß hier ja noch sein. Er ist doch viel kleiner als ich.
Der Mann sah von oben auf das Haargestrüpp. Aber dann sagte er plötzlich: Ja, hat euer Lehrer euch denn nicht gesagt, daß die Ratten nachts schlafen?
Nein, flüsterte Jürgen und sah mit einmal ganz müde aus, das hat er nicht gesagt. Na, sagte der Mann, das ist aber ein Lehrer, wenn er das nicht mal weiß. Nachts schlafen die Ratten doch. Nachts kannst du ruhig nach Hause gehen. Nachts schlafen sie immer. Wenn es dunkel wird, schon.
Jürgen machte mit seinem Stock kleine Kuhlen in den Schutt. Lauter kleine Betten sind das, dachte er, alles kleine Betten.
Da sagte der Mann (und seine krummen Beine waren ganz unruhig dabei): Weißt du was? Jetzt füttere ich schnell meine Kaninchen und wenn es dunkel wird, hole ich dich ab. Vielleicht kann ich eins mitbringen. Ein kleines oder, was meinst du? Jürgen machte kleine Kuhlen in den Schutt. Lauter kleine Kaninchen. Weiße, graue, weißgraue. Ich weiß nicht, sagte er leise und sah auf die krummen Beine, wenn sie wirklich nachts schlafen.
Der Mann stieg über die Mauerreste weg auf die Straße. Natürlich, sagte er von da, euer Lehrer soll einpacken, wenn er das nicht mal weiß.
Da stand Jürgen auf und fragte: Wenn ich eins kriegen kann? Ein weißes vielleicht?
Ich will mal versuchen, rief der Mann schon im Weggehen, aber du mußt hier solange warten. Ich gehe dann mit dir nach Hause, weißt du? Ich muß deinem Vater doch sagen, wie so ein Kaninchenstall gebaut wird. Denn das müßt ihr ja wissen. Ja, rief Jürgen, ich warte. Ich muß ja noch aufpassen, bis es dunkel wird. Ich warte bestimmt. Und er rief: Wir haben auch noch Bretter zu Hause. Kistenbretter, rief er.
Aber das hörte der Mann schon nicht mehr. Er lief mit seinen krummen Beinen auf die Sonne zu. Die war schon rot vom Abend, und Jürgen konnte sehen, wie sie durch die Beine hindurchschien, so krumm waren sie. Und der Korb schwenkte aufgeregt hin und her. Kaninchenfutter war da drin. Grünes Kaninchenfutter, das war etwas grau vom Schutt.

Az elhagyatott falban üreges ablak tátongott, kékesfehéren a lenyugvó naptól telve. Porfelhők csillámlottak a meredeken nyúló kéménymaradványok között. A hamusivatag bóbiskolt.
Szeme be volt csukva. Egyszerre még sötétebb lett: Észrevette, hogy valaki jött, és most előtte áll, sötéten, halkan. Most megfogtak! gondolta. Ám mikor egy kicsit hunyorogva fölnézett, csak két szegényes nadrágba bújtatott lábat látott. Meglehetősen görbén álltak előtte, átlátott köztük. Megkockáztatott egy óvatos hunyorgatást felfelé a nadrágszárón, és felismert egy idősebb férfit.
Egy kés és égy kosár volta kezében. És egy kevés föld az ujjhegyein.
Te itt alszol; mi? kérdezte a férfi, és lenézett fentről a hajbozontra. Jürgen a férfi lábai között pislogott át a napba, és így szólt: Nem, nem alszom. Nekem itt őrködnöm kell. A férfi bólintott: Úgy, ezért van nálad az a nagy bot?
Igen, felelte Jürgen merészen, és erősebben fogta a botot.
Mire vigyázol?
Ezt nem mondhatom meg. Kezeit szorosabbra kulcsolta a bot körül.
Pénzre, mi? A férfi letette a kosarat, és a kést ide-oda törülgette a nadrágja fenekén.
Nem, pénzre egyáltalán nem, mondta Jürgen alázatosan. Teljesen másra.
Na mire?
Nem mondhatom meg. Valami másra.
Hát akkor nem. Akkor természetesen én sem mondom meg, mi van a kosaramban. A férfi taszított egyet lábával a kosáron, és bekattintotta a kést.
Hah, el tudom képzelni, mi van a kosárban, vélte Jürgen csekély meggyőződéssel, nyúleledel.
Mennydörgős mennykő, igen! mondta a férfi csodálkozva, te egy kész férfi vagy. Hány éves vagy?
Kilenc. Oh, nézd csak, kilenc tehát. Akkor azt is tudod, mennyi háromszor kilenc, mi?
Világos, mondta Jürgen, és hogy időt nyerjen, még ezt mondta: Ez nagyon egyszerű. Átkandikált a férfi lábai között.
Háromszor kilenc, nem? kérdezte még egyszer, huszonhét. Ezt mindjárt tudtam.
Pontos, mondta a férfi, pont ennyi nyulam van.
Jürgen eltátotta a száját: huszonhét?
Megnézheted őket. Sok fiatal van köztük. Akarod látni?
De hát lehetetlen. Hisz vigyáznom kell, mondta Jürgen bizonytalanul.
Folyton?  kérdezte a férfi, éjjel is?
Éjjel is. Folyton. Örökké. Jürgen felnézett a görbe lábakon. Vasárnap este óta, suttogta.
De hát egyáltalán nem mész haza? Enned kell.
Jürgen felemelt egy követ. Ott feküdt egy fél kenyér. És egy konzervdoboz.
Cigarettázol? kérdezte a férfi, van egy pipád?
Jürgen szorosan megmarkolta a botját, és félénken mondta: Csavarok, a pipát nem szeretem.
Kár, a férfi lehajolta kosarához, a nyulakat nyugodtan megnézhetted volna.
Elsősorban a fiatalokat. Talán egyet kiválasztottál volna magadnak. De hát te innen nem jöhetsz el.
Nem, mondta Jürgen szomorúan, nem, nem.
A férfi felemelte a kosarat, és szedelőzködött. Na jó, ha itt kell maradnod, kár. És megfordult. Ha nem árulsz el, mondta gyorsan Jürgen ekkor, a patkányok miatt van.
A görbe lábak egy lépést visszajöttek: A patkányok miatt?
Igen, hisz azok holttestekből esznek. Emberekből. Abból élnek.
Ki mondja ezt? ,
A tanítónk.
És te most a patkányokra vigyázol?  kérdezte a férfi.
Azokra nem! Es akkor nagyon halkan mondta: Az öcsém, tudniillik ő fekszik ott lent. Ott. Jürgen botjával az összedőlt falra mutatott. Bombát kapott a házunk. A pincében a fény egyszerre csak elment. És ő is. Még szólongattuk egy ideig. Sokkal kisebb volt, mint én. Még alig volt négyéves. Még itt kell lennie. Hisz sokkal kisebb, mint én.
A férfi fentről nézett le a hajbozontra. De akkor hirtelen azt mondta: Igen, de hát a tanítótok nem mondta nektek, hogy éjjel a patkányok alszanak?
Nem, suttogta Jürgen, és egyszeriben nagyon fáradtnak látszott, ezt nem mondta.
Na, mondta a férfi, ez is tanító, ha még ezt sem tudja. Hisz éjjel a patkányok alszanak. Mihelyt besötétedik.
Jürgen a botjával kis lyukakat vájta hamuba. Csupa kis ágyak ezek, gondolta, mind kicsi ágyak.
Akkor azt mondta a férfi (és görbe lábai egészen remegtek közben): Tudod, mit? Most megetetem gyorsan a nyulakat, és ha besötétedik, érted jövök. Talán egyet magammal hozhatok. Jó lesz egy kicsi, mit gondolsz? Jürgen kis lyukakat vájta hamuba. Csupa kicsi lyukat. Fehéret, szürkét, fehéresszürkét. Nem tudom, mondta halkan, és a görbe lábakra nézett, ha este tényleg alszanak.
A férfi átgázolt a falmaradványokon, kilépett az utcára. Természetesen, szólt vissza, a tanítótok becsomagolhat, ha még ezt sem tudja.
Akkor Jürgen felállt, és megkérdezte: Kaphatnék egyet? Egy fehéret talán?
Megpróbálom, kiáltotta a férfi elmenőben, de addig itt kell várnod. Akkor hazamegyek veled, tudod? Hisz meg kell mondanom apádnak, hogyan kell építeni egy ilyen nyúlólat. Mert ezt tudnotok kell.
Igen, kiáltotta Jürgen, várok. Vigyáznom kell még, míg sötét lesz. Biztosan várok. És még hozzátette: Otthon van deszkánk is. Ládadeszkánk, kiáltotta. De ezt a férfi már nem hallotta. Görbe lábaival a nap irányába haladt. Az már piros volt az estétől, és Jürgen láthatta, ahogy a lábak között átsütött, olyan görbék voltak. A kosár izgatottan lengett ide-oda. Nyúleledel volt benne. Zöld nyúleledel, mely kicsit szürke volta törmeléktől.