Brecht, Bertolt: Mária (Maria in Hungarian)

Die Nacht ihrer ersten Geburt war
Kalt gewesen. In späteren Jahren aber
Vergaß sie gänzlich
Den Frost in den Kummerbalken und rauchenden Ofen
Und das Würgen der Nachgeburt gegen Morgen zu.
Aber vor allem vergaß sie die bittere Scham
Nicht allein zu sein
Die dem Armen eigen ist.
Hauptsächlich deshalb
Ward es in späteren Jahren zum Fest, bei dem
Alles dabei war.
Das rohe Geschwätz der Hirten verstummte.
Später wurden aus ihnen Könige in der Geschichte.
Der Wind, der sehr kalt war
Wurde zum Engelsgesang.
Ja, von dem Loch im Dach, das den Frost einließ, blieb nur
Der Stern, der hineinsah.
Alles dies
Kam vom Gesicht ihres Sohnes, der leicht war
Gesang liebte,
Arme zu sich lud,
Und die Gewohnheit hatte, unter Königen zu leben
Und einen Stern über sich zu sehen zur Nachtzeit.

Hideg volt első szülésének
éje. De a későbbi években elfeledte
már a vacogást
a szegényes gerendák alatt s a tűzhely
füstjét s a hajnali utófájdalmakat.
De főként feledte a keserű szégyent, mely
a szegénységgel jár, hogy
nem volt egyedül.
Leginkább ezért
lett a későbbi években oly ünneppé, hol
mindenki ott volt.
A pásztorok durva fecsegése elnémult.
Később királyok lettek a legendában.
A szél, mely nagyon hideg volt,
angyali énekké vált.
A tető réséből, melyen áradt a fagy, csak a
csillag maradt, mely benézett.
Mindez a
fia szeméből sugárzott, ki könnyed volt,
szerette a dalt,
szegényeket hívott
magához, s az volt szokása, hogy királyok közt éljen
és feje fölött csillagot lásson éjszaka.