Däubler, Theodor: Der Dudelsack

Vertraut und traurig summt ein Dudelsack im Haine,

Das ruft wie Brunst, voll guter Brunst, aus dumpfer Schluft.

Die Rosen bluten schwerbetaut im Mondenscheine,

Verliebte Junikäfer blitzen durch den Duft.

Der Dudelsack verstummt im blauen Lorbeerdunkel,

Jetzt schlägt noch eine Nachtigall, sie klagt, sie schweigt.

Der schwache Wind erzählt von Flüstern und Gemunkel,

Wir sehen zu, wie hell der Mond sich höherneigt.

Ein Brunnen ruft uns zu, ich lausche seinem Rauschen:

Er zieht mich an - wie Silber blinkt der Kies -

Mit klarem Wasser kann ich lange, lange plauschen,

Mir deucht dabei, daß ich die Quelle nie verließ.

Der gute Dudelsack surrt wieder durch die Lauben,

Und alles leise Rauschen lauscht beinahe: lauscht!

Das Dudeln brummt und schluchzt voll altem Bauernglauben,

Vom Waldeswahn sind Wasser, Wind - bin ich berauscht.

Doch wiederum verwundert uns das ferne Dudeln:

Wie nah es war! Und nochmals schlägt die Nachtigall!

Die Flut entschlüpft, vergluckst in kurzen Strudeln,

Der Wind umfaßt uns ganz: nun bangt mir überall.  

A ligetben egy duda szól zümmögve, lágyan;

rejtekéből vágyó dal s vágyat ajzva száll.

Harmatos rózsák vérzenek a holdvilágban.

Az illatárban száz szerelmes fénybogár.

Elhallgat a dudaszó a kék lonc-sötétben.

Egy csalogány még búcsúzóul fölsikolt.

Suttogások emléke sír az enyhe szélben.

Nézzük, amint fehéren följebb hág a hold.

Egy kút csobog felénk, s én neszét lesem egyre.

Hogy vonz! – A kavics ezüstként ragyog.

Mindig úgy érzem, hűs vizekkel elcsevegve,

mintha a forrást sosem hagytam volna ott.

A lombon át a jámbor duda nyögve sír fel;

és halld! hallgatja halkan minden suttogás.

S a duda búg-zokog, ódon paraszti hittel;

viz, szél, szív – mindent elfog az erdővarázs.

Majd újra bűvöl, távol már, a duda hangja.

Mily közel volt! A csalogány is dalba kap.

Lankad az ár, még egy-egy kis örvényt kavarva.

Körülfon a szél; és valami fojtogat.