Fleming, Paul: Loob eines Soldaten zu Fusse

Ich bin ein Mann ins Feld: mein kühner Muth ist grooß.

Ist grösser als ich selbst / ich fürchte keinen stooß.

Ich scheue keinen Schuß. Die Liebe so zu leben

Hat mier in meinen Sinn von Jugend an gegeben /

Daß ich mich was versuuch'. Es wird nicht iedermann

Zum Kriege außerkohrn. Wer Pulver riechen kann /

Auff balg und stooß besteht / nicht die Karthaunen scheuet /

der ist ein Mann / wie ich. Ist einer der sich freuet /

wenn itzt der laute Lärm mit vollen Spielen geht /

und uns der kühne Feind im blancken Felde steht /

So binn auch warlich ichs. Wier treuen Kammeraden

Stehn als für einen Mann. Die schiessen / jene laden.

Wir wechseln emsig ümm. Wir schreyn einander zu /

Daß keiner etwan nicht / was ihm verfänglich / thu.

Wier fechten brüderlich. Der Feind wird abgehalten /

daß er /wie stark er kömmt die Ordnung nicht kann spalten.

Wier weichen keinen Schritt. Gleich wie ein ieder steht /

da fällt / da stirbt er auch. Was ist uns mehr zurükke /

ümm alles unser Thunn / ümm Glükk und Ungelükke /

Als wenn mann stirbet wohl. Wohl aber sterben heisst /

Wenn mann mit lust / ohn schmertz / und bald sein Bluut vergeust /

Gleich wie es hier geschieht. Die ritterlichen Wunden

Empfängt mann ins Gesicht'. An mier wird keine funden /

Die auff den Rükken sey. Die Stürmen und die Schlacht

die gestern noch geschah / sind unser Zier und Pracht.

Die Tugend sieht so aus. Wenn denn nach vielen streichen

Nach langer Fechtens-Zeit die müden Feinde weichen /

da sind wier Herren erst / da wächset uns der Muut /

der zwar nie kleine war. Da kriegt man Geld und Guut /

Mehr als mann haben wil. Wier machen frische Beute.

Das Vaterland wird froh. Wier retten Land und Leute /

und machen sie auch arm / nach dem das Glükke fällt.

Die Herren sind uns gleich. Wier stehen feil ümm Geld.

Zsoldos vagyok. Férfi, ki bátran hadba száll.

Bátorságom nagyobb, mint én magam. Ha száll

golyó, vagy kard kaszál, nem rettent. Ifjuságom

óta kedvem csupán a táborban találom,

s vad harci próbán. Mert a háborúra jó

akárki nem lehet. Csak lőporfüst, golyó

kit nem riaszt s helyét kartácstűzben megállja:

aki legény, mint én! Kit dörgő harci lárma

örömmel tölt, s ha most szemben a sík mezőn

megindul a roham bátran, egetverőn,

állja, mint én! Mert mi egy emberként bajtársak

megálljuk a helyünk sodrán e támadásnak.

Ez lő, az tölt, egymást váltjuk is szorgosan,

míg az egyik pihen, másik harcba rohan.

Testvérként harcolunk az ellent visszadobva,

legyen bármily erős, hadrendünk meg se bontja.

Lépést sem tágítunk. Valahol aki áll,

ott esik el, ha kell, s ott éri a halál.

Mert jószerencse s tett, nincs, bármit is találjál,

mi több, értékesebb lehet a szép halálnál.

És mi a szép halál? Ha bátran és vígan

ontod véred, ahogy a harcban annyian.

A lovagi sebet az ember szemből kapja.

Hátam megnézheted, egy forradás sincs rajta.

Bezzeg a mellemen! Az ostrom, ütközet,

mit tegnap vívtunk meg, mindőnk dísze lehet.

Ez az igaz virtus: ha hosszu küzdelemben

és szívós harc után hátrál s megfut az ellen,

akkor urak vagyunk, bátor keblünk dagad,

bár sose volt kicsi. Pénz, posztó, nő akad,

s arany! Több is, mint kell. Így gyűlik a friss zsákmány:

örvendezz, honfiszív, megmentjük szép hazánk ám!

— S ha a szerencse fordul, odavész az egész...

Egyremegy. Mi gondunk rá! Nekünk egy kell: a pénz!