George, Stefan: Landschaft II

Lebt dir noch einmal - Liebe - der oktober

Und unser irrgang unsre frohe haft

Wie wir durch laubes lohenden zinnober

Und schwarzer fichten grünmetallnen schaft

Den und den baum besuchten - stumme gäste -

Getrennten gangs in liebevollem zwist

Und jedes heimlich horchte im geäste

Dem sang von einem traum der noch nicht ist -

Erst eines baches hüpfendes gekicher

Uns in der tiefe noch als führer galt

Der uns enteilte leiser dämmerlicher

Bis uns sein schluchzen unbemerkt verhallt

Und diese wandrung uns so sehr entzückte

Dass uns der weg - dass uns das licht verliess

Und dann ein kind das spät noch beeren pflückte

Uns durch gestrüpp die rechte richtung wies:

Wir auf dem mürben und verhangnen steige

Uns vorwärts bahnten tastend und gemach

Und endlich durch die immer lichtern zweige

Das tal sich offen tat mit fernem dach -

Die arme schlingend um die moosige schwiele

Wir abschied nahmen von dem lezten stamm ...

Dann gings durch blumen hin zum schönen ziele

Und luft und land in lautrem golde schwamm.

Él-e még benned, Kedves, az október,

kóborlásunk s víg rabságunk a fák

között, mikor a lobogó cinóber

bokrokon s a fémzöld fenyvesen át

fákat látogattunk, két néma vendég,

civódva, szétválva, szerelmesen,

míg az ágak is a jövőt figyelték,

az álom dalát, mely majd megjelen -

Előbb egy patak fürge kacagása

volt a vezetőnk a mélységen át,

de megszökött a halk homály alá s a

zokogását nem hallottuk tovább,

s e csavargás nekünk annyira tetszett,

hogy eltévedtünk...a fény elborult...

És aztán egy szamócás esti gyermek

mondta meg, hol a sűrűben az út:

az omló ösvény fölé néma lomb hullt,

egymást óvtuk, hogy fogózz és vigyázz,

és végül a ritkuló ágakon túl

elénk tárult a völgy s a messzi ház -

Az utolsó fától karunk a félig

mohos törzset ölelve búcsúzott...

S virágos út vitt a gyönyörű célig,

és ég és föld színaranyban úszott.