Goethe, Johann Wolfgang von: A Holdhoz (An den Mond in Hungarian)

Füllest wieder Busch und Tal
Still mit Nebelglanz,
Lösest endlich auch einmal
Meine Seele ganz;

Breitest über mein Gefild
Lindernd deinen Blick,
Wie des Freundes Auge mild
Über mein Geschick.

Jeden Nachklang fühlt mein Herz
Froh- und trüber Zeit,
Wandle zwischen Freud' und Schmerz
In der Einsamkeit.

Fließe, fließe, lieber Fluß!
Nimmer werd' ich froh;
So verrauschte Scherz und Kuß
Und die Treue so.

Ich besaß es doch einmal,
was so köstlich ist!
Daß man doch zu seiner Qual
Nimmer es vergißt!

Rausche, Fluß, das Tal entlang,
Ohne Rast und Ruh,
Rausche, flüstre meinem Sang
Melodien zu!

Wenn du in der Winternacht
Wütend überschwillst
Oder um die Frühlingspracht
Junger Knospen quillst.

Selig, wer sich vor der Welt
Ohne Haß verschließt,
Einen Freund am Busen hält
Und mit dem genießt,

Was, von Menschen nicht gewußt
Oder nicht bedacht,
Durch das Labyrinth der Brust
Wandelt in der Nacht.

Fényködöddel völgy s bozót
újra megtelik,
végre hát föloldozod
lelkem nyűgeit;

enyhítő tekinteted
tájamon pihen,
mint sorsom vigyázza
hű baráti szem.

Szívem érzi víg napok
s bús napok nyomát,
bú s öröm közt ballagok
a magányon át.

Folyj, csak folyj, kedves folyó!
Víg sosem leszek,
hűség, csók és tréfaszó
mind, mind elveszett.

Mégis bírtam hajdanán
mind e földi jót!
csak hogy - és ez nagy baj ám! -
nincs feledni mód.

Zúgj, folyó, a völgyön át,
meg ne állj sehol,
dalomnak melódiát
  te sugallj, mikor

téli éjjel földagadsz
s tombolsz, vagy pedig
duzzasztod a dús tavasz
zsenge bimbait.

Boldog az, ki félreáll
s nem gyűlölködik,
szívbéli társat talál,
s együtt élvezik,

mire más percet se szán,
s mi látatlanul
keblünk labirintusán
éjjel átvonul.