Margarete Faustba karolva, Marthe Mephistophelesszel fel-alá sétál
MARGARETE
Az úr hozzám csak leereszkedik,
Érzem én, s elborít a szégyen.
Az utazók mind így teszik,
Jóságból mulatnak szerényen;
Jól tudom, gyatra társalgásomon
Ily tapasztalt úr nem mulat nagyon.
FAUST
Több egy szavad, tekinteted nekem,
Mint minden tudós bölcselem. (Megcsókolja a kezét)
MARGARETE
Ne fárassza magát! Hogy’ csókolhatja ezt meg?
Oly csúnya, érdes, igazán!
Mi mindent kell csinálni e kezeknek!
Borzasztó pedáns az anyám.
(Továbbsétálnak)
MARTHE
És Ön, uram, útban van szűntelen?
MEPHISTOPHELES
Ah, munka s kötelesség hajt haladni!
Némely helyről elmenni gyötrelem,
És soha sem lehet maradni!
MARTHE
A deli korban jó dolog
A világban szabadon kódorogni;
De jönnek a zsémbes napok,
És már a sír felé egyedül vánszorogni
Még nem tett senkinek se jót.
MEPHISTOPHELES
Azt az időt előre félem.
MARTHE
Nos, uram, gondolja meg idejében!
(Továbbsétálnak)
MARGARETHE
Hogyne! Ki elmegy, elfeled.
Minden szava gyöngy és kaláris;
De akad jóbarátja száz is,
Ki nálam százszor eszesebb.
FAUST
Ó, drága, az, amit te nagy észnek hiszel,
Csak hiúság s fafejűség.
MARGARETE
Miért?
FAUST
Ah, nem ismeri magát s szent becsét
A jámbor ártatlanság soha fel!
Szerénység, alázat: nyájasan öntve,
A Természet, legfőbb Adományait...
MARGARETE
Gondoljon rám csak egy pillanatig,
Nekem még lesz időm, sok is, gondolni Önre.
FAUST
Sokat van egyedül?
MARGARETE
Igen, a háztartás körül,
Bár kicsi, munka sok kerül.
Cseléd híján elég mosni, főzni valóm van,
Lótás-futás egész napom;
S édesanyám minden apró dologban
Gondos nagyon.
Nem kellene magát így összehúznia;
Jobban is nyújtózkodhatnánk mi másnál;
Apámról csinos kis vagyonka szállt rá,
Egy városszéli kertes házacska.
De napjaim most mégis túl nyugodtak;
A bátyám katona,
Halott a kishugom.
Volt gondom sok vele, de édes volt a gond nagyon;
Nem tartanék bizony most kétannyit se soknak:
Földreszállt angyal volt.
FAUST
Ha rád hasonlitott!
MARGARETE
Én neveltem, hozzám ragaszkodott,
Apám halála után jött világra;
Már-már keresztet vetettünk anyámra,
Oly gyatra volt állapota;
Kiheverte, de csak lassan jutott oda.
Szó sem lehetett róla persze,
Hogy szegénykét maga etesse,
Egymagam így neveltem én
Tejen s vizen; így lett enyém.
Az ölemben, a karomon
Játszott, ugrált, és nőtt nagyon.
FAUST
És persze tiszta boldogság volt részed.
MARGARETE
És persze gyötrő órák, vesződségek.
Kicsiny bölcsője éjszaka
Ágyamnál állt; még szinte meg se rezzent,
Nyúltam oda;
Hol itatnom kellett, hol odavennem,
Ha sírt, fölkapni szaporán,
Végigtáncolni vele a szobán,
S a teknőnél állni már jó korán;
Aztán tűzrakás, aztán a piac van,
Minden áldott nap, szakadatlan.
A kitartás, uram, olykor kevés;
Viszont van étvágy, jó a pihenés.
(Továbbmennek)
MARTHE
Egy szegény nő sorsa oly keserű:
Javíthatalanok az agglegények.
MEPHISTOPHELES
Kiskegyedéken múlik egyedül,
Hogy meg- s jobb belátásra térjek.
MARTHE
Hát mondja, nem akadt még emberére?
A szívét még sehol el nem ígérte?
MEPHISTOPHELES
Azt mondják: Fejed fölött jó fedél.
Alatta jó asszony, aranyat ér.
MARTHE
Úgy értem, nem támadt-e soha kedve?
MEPHISTOPHELES
Jól voltam mindenütt fogadva és etetve.
MARTHE
Mondom: Szándék, komoly, nem volt soha szivében?
MEPHISTOPHELES
Az asszonynépekkel nem jó tréfálni, kérem.
MARTHE
Ah, nem ért engemet!
MEPHISTOPHELES
Őszintén fájlalom!
De értem én – hogy Kegyed jó nagyon.
(Továbbmennek)
FAUST
Te kis Angyal, mihelyt a kertbe jöttem,
Megismertél-e engemet?
MARGARETE
Hát nem látta? Szememet lesütöttem.
FAUST
És megbocsátod merészségemet?
Amit a vakmerőség tett a múltkor,
Amikor kiléptél a dómból?
MARGARETE
Megzavart, ilyen nem esett velem;
Nem szólhatott még rólam senki rosszat.
„Ah – töprengtem -, nem sugárzott-e rólad
Valami kihívó, tisztességtelen?
Mintha épp kedve szottyanna e percben,
Hogy e kis fruskával csak úgy kikezdjen.”
De nem tudtam, ezt be kell vallanom,
Mi moccant itt belül az Ön javára nyomban;
Csak haragudtam magamra nagyon,
Hogy mért nem haragudtam Önre jobban.
FAUST
Te kedves!
MARGARETE
Pillanat!
(Egy szál őszirózsát szakít, és sorban kihúzgálja a szirmait)
FAUST
Ezt csokornak szeded?
MARGARETE
Nem, játszani csupán.
FAUST
Hogy’?
MARGARETE
Ne, csak kinevet.
(Tépked és mormol)
AUST
Mit mormolsz?
MARGARETE (félhangon)
Szeret – Nem szeret.
FAUST
Te égbőljött tündérgyerek!
MARGARETE (folytatja)
Szeret – Nem szeret – Szeret – Nem szeret –
(Az utolsó szirmot kitépve, ártatlan örömmel)
Szeret!
FAUST
Szeret, lányom! A virágszó legyen
Istenek válasza! Szeret!
Tudod, ez mit jelent? Szeret!
(Megragadja mindkét kezét)
MARGARETE
Ez túl erős nekem.
FAUST
Ó, ne remegj! E pillantás
Mondja meg neked ez a kézszorítás,
Ami nem mondható:
Egészen átadni magunk s átélni
Egy gyönyört, melynek örökkön lenni kell!
Örökkön! – A vége lenne a Kétségbeesés.
Nincs, nincs vége! Nincs vége!
(Margarete megszorítja a kezét, kitépi magát, és elszalad.
Faust egy pillanatig tűnődve ottmarad, aztán Margarete után indul)
MARTHE
Leszáll az éj.
MEPHISTOPHELES
Le, és már menni kell.
MARTHE
Kérném, hogy maradása volna,
Csakhogy nem jó ám ez a hely.
Akárha senkinek munkája, dolga
Egyéb se lenne,
Mint hogy folyton a szomszédját figyelje.
Az ember hírbe jön, bármit bárhogy csinált.
Hát a mi párocskánk?
MEPHISTOPHELES
Elrepültek a fákhoz.
Két pajkos lepke!
MARTHE
Az úr vonzódik a lányhoz.
MEPHISTOPHELES
Az meg viszont. Már ilyen a világ.