Goethe, Johann Wolfgang von: Prométheusz (Prometheus in Hungarian)

Bedecke deinen Himmel, Zeus,
Mit Wolkendunst
Und übe, dem Knaben gleich,
Der Disteln köpft,
An Eichen dich und Bergeshöhn;
Mußt mir meine Erde
Doch lassen stehn
Und meine Hütte, die du nicht gebaut,
Und meinen Herd,
Um dessen Glut
Du mich beneidest.

Ich kenne nichts Ärmeres
Unter der Sonn als euch, Götter!
Ihr nähret kümmerlich
Von Opfersteuern
Und Gebetshauch
Eure Majestät
Und darbtet, wären
Nicht Kinder und Bettler
Hoffnungsvolle Toren.

Da ich ein Kind war,
Nicht wußte, wo aus noch ein,
Kehrt ich mein verirrtes Auge
Zur Sonne, als wenn drüber wär
Ein Ohr, zu hören meine Klage,
Ein Herz wie meins,
Sich des Bedrängten zu erbarmen.

Wer half mir
Wider der Titanen Übermut?
Wer rettete vom Tode mich,
Von Sklaverei?
Hast du nicht alles selbst vollendet,
Heilig glühend Herz?
Und glühtest jung und gut,
Betrogen, Rettungsdank
Dem Schlafenden da droben?

Ich dich ehren? Wofür?
Hast du die Schmerzen gelindert
Je des Beladenen?
Hast du die Tränen gestillet
Je des Geängsteten?
Hat nicht mich zum Manne geschmiedet
Die allmächtige Zeit
Und das ewige Schicksal,
Meine Herrn und deine?

Wähntest du etwa,
Ich sollte das Leben hassen,
In Wüsten fliehen,
Weil nicht alle
Blütenträume reiften?

Hier sitz ich, forme Menschen
Nach meinem Bilde,
Ein Geschlecht, das mir gleich sei,
Zu leiden, zu weinen,
Zu genießen und zu freuen sich,
Und dein nich zu achten,
Wie ich!

Johann Wolfgang von Goethe, 1773

Borítsd be egedet, Zeusz,
Felhőgomolyoddal,
S mint gyermek, ki bogáncsnak
Lecsapja fejét, játssz
Tölgyfával, hegyorommal;
De hagyd meg nekem
A Földet, a kunyhóm,
Mit nem te raktál,
És tűzhelyemet,
Amelynek a lángját
Tőlem most irigyled.
 
Semmit a nap alatt nem ismerek
Ami nálatok, Istenek, szánalmasabb!
Felséges urak,
Áldozatok és elsusogott
Imák táplálnak,
És nyomorognátok,
Ha a koldusok és gyerekek
Nem bíznának olyan esztelenül.
 
Mikor még gyerek voltam,
Nem tudtam, hol lakoznak,
Szememet tétován emeltem a napra,
Mintha lenne egy fül odafenn,
Hogy meghallja panaszom,
Egy szív, mely mint az enyém,
Hogy szenvedőkön könyörüljön.
 
Ki segített engem
A titánok gőgje ellen?
Ki mentett meg a haláltól,
A szolgaságtól?
Nem te magad tetted-e mindezt,
Szent lánggal hevülő szíven?
És te megcsalt ifjú, te jó,
Nem te leheltél forró köszönetet
A magasban Aluvónak?
 
Téged tiszteljelek? Mire föl?
Enyhítetted egyszer is fájdalmát
A rászorulónak?
Felszárítottad egyszer is könnyeit
A meggyötörtnek?
Hát nem a mindenható Idő
És az örök sors,
Közös uraink,
Kovácsoltak belőlem embert?
 
Vagy azt gondoltad, hogy
Megutálom az életet, és
Pusztába futok, mert
Nem bomlott virágba
Valamennyi álmom?
 
Itt ülök, embert alkotok
Saját képmásomra,
Fajt, amely rám hasonlít,
Hogy szenvedjen és sírjon,
Hogy élvezzen és örüljön,
És a magadfajtát ne becsülje,
Akárcsak én.