Grosse, Julius: Titkos boldogság (Verschollenes Glück in Hungarian)

Ich weiss ein Märchen, dass ein Wandrer kam

Zum Waldesgrund, da läutet' es wie Glocken,

Und eine Blume fand er wundersam

Und schmückte traumvoll seine braunen Locken.

Als er zurück zu Menschen kam voll Gram,

Bestaunten ihn die Leute tief erschrocken:

Die Welt war älter um viel hundert Jahre,

Und Keiner kannt' ihn mit dem Kranz im Haare.

So bist du meine Zauberblume auch,

Und von des Traumes Bann bin ich umfangen,

Ich weiss nicht mehr, was bei den Menschen Brauch,

Mir ist, als wären hundert Jahr vergangen.

Ein Fremdling bin ich worden, denn ein Hauch

Des Alters weht in dieser Welt, der bangen.

Nur ich bin jung und fremd im blütheiivollen

Lenzschmuck des Glücks wie vor der Welt verschollen.

Drum kehr ich nun auf immer heim zu dir

Und meinem Märchenglück im Waldesgrunde.

Vergessen will ich sein. Mir sprudelt hier

Des Lebens Quell und Heil für jede Wunde.

Dein Auge feuchten Strahles über mir,

Ein Flüstern, weggeküsst von deinem Munde -

So mögen mir Jahrtausende verschwinden,

Zur Welt den Rückweg will ich nimmer finden!

Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért

egy vándor, hol csengetyű csalogatta,

csodás virágból font színes füzért,

és ékül barna fürtjeire rakta.

Hogy a világba búsan visszatért,

bámulta a nép, mélyen megriadva:

sok száz évet ment az idő előre,

s nem ismertek a koszorús fejűre.

Nekem te vagy az a csodavirág,

s fogva vagyok álom bűvöletében,

mi a szokás ma, nem tudom tehát,

mintha száz év múlt volna el eképpen.

Jövevény lettem, mivel a világ,

a kishitű, borzong vénség szelében.

Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,

üdvöm virágdíszében, elfeledten.

Most hát ezért térek örökre meg

hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.

Feledjenek! Számomra itt ered

a lét vize s ír minden sebre nyomban.

Fölöttem nedves sugarú szemed,

egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam -

Így múljanak fölöttem ezredévek,

s a visszautat sose leljem én meg!