Hölderlin, Friedrich: Der Zeitgeist (Zu lang schon)

Zu lang schon waltest über dem Haupte mir,

Du in der dunkeln Wolke, du Gott der Zeit!

   Zu wild, zu bang ist's ringsum, und es

      Trümmert und wankt ja, wohin ich blicke.

Ach! wie ein Knabe, seh' ich zu Boden oft,

Such' in der Höhle Rettung von dir, und möcht',

   Ich Blöder, eine Stelle finden,

      Alleserschütt'rer! wo du nicht wärest.

Laß endlich, Vater! offenen Aug's mich dir

Begegnen! hast denn du nicht zuerst den Geist

   Mit deinem Strahl aus mir geweckt? mich

      Herrlich ans Leben gebracht, o Vater! -

Wohl keimt aus jungen Reben uns heil'ge Kraft;

In milder Luft begegnet den Sterblichen,

   Und wenn sie still im Haine wandeln,

      Heiternd ein Gott; doch allmächt'ger weckst du

Die reine Seele Jünglingen auf, und lehrst

Die Alten weise Künste; der Schlimme nur

   Wird schlimmer, daß er bälder ende,

      Wenn du, Erschütterer! ihn ergreifest.

Fellegsötétben régen uralkodol

fejem fölött már, korszakok istene!

 Roncsok, romok széttántorodnak,

   s bárhova nézek, ijedt, vak álmok.

Súnyom gyerekként földre tekintetem,

bújnék előled kő üregébe - bár

 föllelni bírnék egy zugolyt, hol,

   Minden Erők Ura! meg ne látnál!

Ó! végre szemtől szembe mikor jutunk,

atyám? hisz elsőbb épp sugaradra kélt

 föl szellemem, majd nagyszerűen

   életem is te lehelted újjá!

Ád még erőt a zsenge tövek bora,

lát még halandó lágy-levegős napon

 vigasztalóbb istent is éppen,

   járva a halk ligetet: de ifjú

lelket te szólítsz hév ragyogásra, s bölcs

művészetekre aggokat, általad

 a gaz gazabbá, semmivé lesz,

   Minden Erők Ura! épp csak érintsd.