Hölderlin, Friedrich: Életem tavaszán (Da ich ein Knabe war... in Hungarian)

Da ich ein Knabe war,
 Rettet' ein Gott mich oft
  Vom Geschrei und der Ruthe der Menschen,
   Da spielt' ich sicher und gut
    Mit den Blumen des Hains,
     Und die Lüftchen des Himmels
      Spielten mit mir.

Und wie du das Herz
Der Pflanzen erfreust,
Wenn sie entgegen dir
Die zarten Arme streken,

So hast du mein Herz erfreut
Vater Helios! und, wie Endymion,
War ich dein Liebling,
Heilige Luna!

Oh all ihr treuen
Freundlichen Götter!
Daß ihr wüßtet,
Wie euch meine Seele geliebt!

Zwar damals rieff ich noch nicht
Euch mit Nahmen, auch ihr
Nanntet mich nie, wie die Menschen sich nennen
Als kennten sie sich.

Doch kannt' ich euch besser,
Als ich je die Menschen gekannt,
Ich verstand die Stille des Aethers
Der Menschen Worte verstand ich nie.

Mich erzog der Wohllaut
Des säuselnden Hains
Und lieben lernt' ich
Unter den Blumen.

Im Arme der Götter wuchs ich groß.

Életem tavaszán
gyakran egy isten óvott
az emberek zajától, vesszejétől.
A liget szirmaival
játszottam gondtalan,
és az égi zefírek
játsztak velem.

És ahogyan
vidul a sok növény,
amikor tefeléd
nyújtja törékeny karjait,

úgy viditottál engem is,
Héliosz atya! és mint Endümion,
szerelmesed voltam,
szentséges Luna!

Ó, ti hű és
baráti istenek!
Ha tudnátok,
mennyire szerettelek!

Noha akkoriban még nem
szólítottalak néven benneteket,
és ti sem engem, miként az emberek,
kik azt hiszik, ismerik egymást.

Titeket mégis jobban ismertelek,
miként az embereket valaha,
megértettem az éter hangját,
és nem értettem az emberekét.

Engem a zsongó liget
bűvszava vonzott,
virágok alatt
szeretni tanultam.

Istenek karján nőttem föl én.