Heym, Georg: Berlin

I

Beteerte Fässer rollten von den Schwellen

Der dunklen Speicher auf die hohen Kähne.

Die Schlepper zogen an. Des Rauches Mähne

Hing rußig nieder auf die öligen Wellen.

Zwei Dampfer kamen mit Musikkapellen.

Den Schornstein kappten sie am Brückenbogen.

Rauch, Ruß, Gestank lag auf den schmutzigen Wogen

Der Gerbereien mit den braunen Fellen.

In allen Brücken, drunter uns die Zille

Hindurchgebracht, ertönten die Signale

Gleich wie in Trommeln wachsend in der Stille.

Wir ließen los und trieben im Kanale

An Gärten langsam hin. In dem Idylle

Sahn wir der Riesenschlote Nachtfanale.

II

Der hohe Straßenrand, auf dem wir lagen,

War weiß von Staub. Wir sahen in der Enge

Unzählig: Menschenströme und Gedränge,

Und sahn die Weltstadt fern im Abend ragen.

Die vollen Kremser fuhren durch die Menge,

Papierne Fähnchen waren drangeschlagen.

Die Omnibusse, voll Verdeck und Wagen.

Automobile, Rauch und Huppenklänge.

Dem Riesensteinmeer zu. Doch westlich sahn

Wir an der langen Straße Baum an Baum,

Der blätterlosen Kronen Filigran.

Der Sonnenball hing groß am Himmelssaum.

Und rote Strahlen schoß des Abends Bahn.

Auf allen Köpfen lag des Lichtes Traum.

III

Schornsteine stehn in großem Zwischenraum

Im Wintertag, und tragen seine Last,

Des schwarzen Himmels dunkelnden Palast.

Wie goldne Stufe brennt sein niedrer Saum.

Fern zwischen kahlen Bäumen, manchem Haus,

Zäunen und Schuppen, wo die Weltstadt ebbt,

Und auf vereisten Schienen mühsam schleppt

Ein langer Güterzug sich schwer hinaus.

Ein Armenkirchhof ragt, schwarz, Stein an Stein,

Die Toten schaun den roten Untergang

Aus ihrem Loch. Er schmeckt wie starker Wein.

Sie sitzen strickend an der Wand entlang,

Mützen aus Ruß dem nackten Schläfenbein,

Zur Marseillaise, dem alten Sturmgesang.

I

Kátrányos hordók talpfán dübörögtek;

raktárból lefelé, magas uszályra.

Vontatók feszültek az indulásra.

Füst-sörények olajos habra törtek.

Zenekarral gőzösök közeledtek;

kéményüket a hídnál hátravágva.

A cserzőműhely szennyes folyamára

korom, füst, bűz, igy együtt hömpölyögtek.

A hidakon jelzés harsant dörögve,

amíg a csónakunkkal áteveztünk,

akárha a csöndben bősz dob dübögne.

A csatornában sodródva lebegtünk,

lomhán a kertek alatt, s föltekintve,

a gyárkémény-lobogásra figyeltünk.

II

Fönt a fehér porlepte partszegélyen

hevertünk. Láttuk a sikátorokban

a zajló népet hullámzó sorokban,

s az esti várost magasan az égen.

Zsúfolt konflisok vágtak át kevélyen,

színes papírzászlókkal ablakukban

az úton. A tömött omnibuszokban

hely sehol. Füst, zaj, a kocsik merészen

a kőtenger felé törtek. Kopár fák

sorát láttuk az út mentén keletre,

s lombtalan ágaik torz grafikáját.

Óriás Nap csüngött az égen egyre,

s rőt sugár kísérte az est futását.

A fény álma zuhogott a fejekre.

III

A téli napon gyárkémények állnak

szétszórt csoportban, és az ég sötétlő

palotáját tartják vállukon. Égő,

mint az aranylépcső, a láthatárnak

a széle. Kopár fák közt pajta, házak,

s kerítések állnak ott, hol a fénylő

város elapad. És véget nem érő

tehervonat feszül a pusztaságnak.

Kő és kő, szegénytemető a dombon.

Veremből nézik a rőt Nap zuhantát

a holtak. Erős bor ízű az alkony.

Ott ülnek a falnál, kötik a sapkát,

koromból homlokukra. Síri hangon

a Marseillaise-t, a régi dalt susogják.