Kaschnitz, Marie Luise: Ich lebte (details)

I
Ich lebte in einer Zeit,
Die hob sich in Wellen
Kriegauf und kriegab,
Und das Janusgesicht
Stieß mit der Panzerfaust
Ihr die bebänderten Wiegen.
 
Der Tausendfüßler, das Volk,
Zog sein grünfleckiges Tarnzeug
An und aus,
Schrie, haut auf den Lukas,
Biß ins Sommergras
Und betttelte um Gnade.
 
Viel Güte genossen
Die Kinder,
Einigen schenkte man
Kostbares Spielzeug,
Raketen,
Andern erlaubte man,
Sich ihr eigenes Grab zu graben
Und sich hinfallen zu lassen tot
Zu den stinkenden
Schwestern und Brüdern.
 
Schwellkopf und Schwellbauch
Tafelten, wenn es bergauf ging,
Zander und Perlwein.
Die Erdrosselten saßen
Die Erschossenen mit am Tisch
Höflich unsichtbar.
 
Um den Himmel flogen
Selbständig rechnende
Geräte, zeichneten auf
Den Grad unsrer Fühllosigkeit
Den Bogen unsrer Verzweiflung.
 
In den Sperrstunden spielten
Abgehackte Hände Klavier
Lieblichen Mozart.
 
II
Und rasch war die Zeit meine Zeit,
Wer von Pferden gezogen zur Welt kam,
Verließ sie im Raumschiff.
Wem Aladins Wunderlampe
Aufs Lesebuch schien,
Entziffert im Flutlicht
Den Vers seines Alters.
 
Solange ich denken kann,
Gingen Uhren immer zu schnell.
Türme wuchsen sich selbst
Über den Kopf,
Läufer überholten sich selbst
Auf der Aschenbahn.
 
Im Echo der Zwölfuhrkanone
Erblühte das Nachmittagsrot,
Am Abend wurde der Morgen ausgeschrieen
Und im Sommer die künstliche Weihnacht.
 
Schnell schoß der Same ins Kraut
Und die Knospe ins Schattenblatt,
Schnell reifte das Fruchtfleisch
Und der Wurm im Fruchtfleisch.
 
Mit Ruten peitschten wir
Die Jahre aus der Welt
Und traten voll Ungeduld
Unter die Erde die Toten.
 
Es wurde gebaut übernacht
Ein tausendfenstriges Haus
Am Hudson am Main
An den Ufern des Bosporus
Und ein Ding, es zu wandeln in Staub
Übernacht.
 
V
Und doch in der meiner Zeit
Kamen Kinder aus Mütterleibern,
Schleimige Lurche noch immer,
Und wurden, auch die späteren Ungeheuer,
Mit Weihwasser begrüßt
Und Schrei der Freude.
 
Mund auf Mund gepreßt
Der Liebenden bäumte sich auf
Gegen die Einsamkeit,
Und ein altes Entzücken
Überströmte noch immer
Glitzernd das Steinfeld.
 
Angst zu sterben
Und Angst zu leben
Hielten sich die Waage noch immer.
Natur trug unbekümmert ihr altes Gewand
Herzzerreißende Schönheit.
Das Leben war noch immer ein Geheimnis,
Der Tod ein andres.

I
Oly korban éltem én,
mely föl-le hánykódott
a háboruk hullámán,
s a Janus-arcu kor páncél-
öklével ringatta
a felszalagozott bölcsőket.
 
A százlábú, a nép
fölvette s letette terepszín
ruháját,
halált ordított Lukácsra,
fűbe harapott
a nyárban, s kegyelmet koldult.
 
Sok jóban volt részük
a gyermekeknek,
az egyik értékes
játékot kapott,
rakétát,
másiknak megengedték,
hogy megássa saját sírját
és holtan belehulljon,
büdösödő
nővérei s bátyái fölé.
 
Hájfejek s pocakok
fogast lakomáztak s pezsgőt,
ha fölfelé vitt az út.
S kiket megfojtottak, vagy
agyonlőttek, ott ültek asztaluknál
udvarias-láthatatlanul.
 
Önműködőn számoló
szerkezetek röpdöstek
az égen, felrajzolták
érzéketlenségünk fokát,
kétségbeesésünk ívét.
 
Záróra után levágott
kezek valami kedves
Mozartot zongoráztak.
 
II
S gyors volt a kor, az én korom,
kit konflis vitt keresztelőre,
űrhajón ment el e világból.
Ki Aladin csodalámpája
világánál olvasott,
reflektorfényben betüzgeti
korának versét.
 
Mióta eszemet tudom,
mindig siettek az órák.
A tornyok önmaguk
fejére nőttek,
versenyfutók a salakpályán
magukat előzték meg.
 
Déli ágyuzás visszhangjában
kivirult az alkonypír,
este már kikiáltották a hajnalt,
nyáron meg a mesterséges karácsonyt.
 
Gyorsan szökkent szárba a mag,
bimbó árnyéksziromba,
gyorsan érett a gyümölcshús
s a kukac a gyümölcshúsban.
 
Vesszővel vertük ki
a világból az éveket
s türelmetlenül tapostuk
földbe a holtakat.
 
Ezerablakú ház épült
egyetlen éjszakán
a Hudson, a Main
mellett s a Boszporusz partján,
s az is, mi porba dönti egyetlen
éjszakán.
 
V
S mégis - az én koromban
még mindig jöttek az anyaölből
gyermekek, nyálkás békák,
s még azokat is, kik szörnyeteggé válnak,
keresztvízzel üdvözöltük
s örömujjongással.
 
Szájat szájra szorítva
szálltak szembe a magánnyal
a szerelmesek,
s ősi révület villogása
zúdult még mindig
a kőmezőre.
 
Halálfélelem
s az élet félelme
feküdt még mindig a mérleg serpenyőin.
A természet gondtalan hordta régi
köntösét, szivettépő
szépségét. Még mindig titok maradt az élet.
S a halál a másik titok.