Kolmar, Gertrud: Die Verlassene

Du irrst dich. Glaubst du, daß du fern bist

Und daß ich dürste und dich nicht mehr finden kann?

Ich fasse dich mit meinen Augen an,

Mit diesen Augen, deren jedes finster und ein Stern ist.

Ich zieh dich unter dieses Lid

Und schließ es zu und du bist ganz darinnen.

Wie willst du gehn aus meinen Sinnen,

Dem Jägergarn, dem nie ein Wild entflieht?

Du läßt mich nicht aus deiner Hand mehr fallen

Wie einen welken Strauß,

Der auf die Straße niederweht, vorm Haus

Zertreten und bestäubt von allen.

Ich hab dich liebgehabt. So lieb.

Ich habe so geweint ... mit heißen Bitten ...

Und liebe dich noch mehr, weil ich um dich gelitten,

Als deine Feder keinen Brief, mir keinen Brief mehr schrieb.

Ich nannte Freund und Herr und Leuchtturmwächter

Auf schmalem Inselstrich,

Den Gärtner meines Früchtegartens dich,

Und waren tausend weiser, keiner war gerechter.

Ich spürte kaum, daß mir der Hafen brach,

Der meine Jugend hielt - und kleine Sonnen,

Daß sie vertropft, in Sand verronnen.

Ich stand und sah dir nach.

Dein Durchgang blieb in meinen Tagen,

Wie Wohlgeruch in einem Kleide hängt,

Den es nicht kennt, nicht rechnet, nur empfängt,

Um immer ihn zu tragen.

Tévedsz, ha azt hiszed: elnyelt a távol,

és szomjazom, és nyomod sem lelem.

Megragad, s nem enged el szemem,

e két szem, mely sötét csillag gyanánt világol.

Itt maradsz e szemhéj alatt,

rád zárom - hogy szöknél ki innen?

Vadászháló-érzékeimben

a fogoly vad örökre bent marad.

Nem ejtesz többé el, mint holmi fonnyadt

virágcsokrot, amely

a szűk utcán sajogva hullik el,

port rúghat bárki rá és rátiporhat.

Szerettelek. Nagyon szerettelek.

Úgy sírtam...Forró könnyel kérve téged...

Most még jobban szeretlek, mert szenvedtem érted,

midőn nem írtál többé levelet.

Barátom voltál, uram és a keskeny

szigetsáv fároszának őre,

gyümölcsösöm kertészkedője,

akadt bölcsebb - igazabb nem volt egy sem.

Csak sejtettem: széttört a rév, ahol

otthon volt ifjúságom - s felszívódva

csöpögnek el a kis Napok a porba.

Csak álltam s néztem, ahogy távozol.

Átvonulásod úgy él napjaimban,

mint ruhában az illat, amelyet

nem ismer, nem tud, csak magába szed,

és többé el nem illan.