Krüger, Michael: Marx szól (Marx redet in Hungarian)

Manchmal, wenn es im Westen aufklart,

schaue ich den glitzernden Geldflüssen zu,

die schäumend über die Ufer treten

und das eben noch dürre Land überschwemmen.

Mich amüsiert die Diktatur des Geschwätzes,

die sich als Theorie der Gesellschaft

bezahlt macht, wenn ich den Nachrichten

von unten glauben darf. Mir geht es gut.

Manchmal sehe ich Gott. Gut erholt sieht er aus.

Wir sprechen, nicht ohne Witz und dialektisch

erstaunlich versiert, über metaphysische Fragen.

Kürzlich fragte er mich nach der Ausgabe

meiner Gesammelten Werke, weil er sie

angeblich nirgendwo auftreiben konnte.

Nicht daß ich daran glauben will, sagte er,

aber es kann ja nichts schaden.

Ich gab ihm mein Handexemplar, das letzte

der blauen Ausgabe, samt Kommentaren.

Übrigens ist er gebildeter, als ich dachte,

Theologie ödet ihn an, der Dekonstruktion

streut er Sand ins Getriebe, Psychoanalyse

hält er für Unsinn und nimmt sie nicht

in den Mund. Erstaunlich sind seine Vorurteile.

Nietzsche zum Beispiel verzeiht er jede

noch so törichte Wendung, Hegel dagegen

kann er nicht leiden. Von seinem Projekt

spricht er aus Schüchternheit nie. Bitte,

sagte er kürzlich nach einem langen Blick

auf die Erde, bitte halten Sie sich bereit.

Néha, ha nyugaton kiderül,

a csillogó pénzfolyamokat nézem:

amint tajtékosan a partra csapnak

és elöntik a még éppen száraz földet.

A fecsegés-diktatúra szórakoztat engem,

ami kifizetődik, mint a társadalom

elmélete, ha hihetek a lentről jövő

híreknek. Én jól vagyok.

Olykor látom istent. Kipihentnek látszik.

Metafizikai témákról beszélgetünk, minden vicc

nélkül és dialektikusan meglepően tájékozottan.

Nemrég az összegyűjtött műveim kiadásáról

érdeklődött, állítólag sehol sem

tudta felhajtani a könyveimet.

Nem mintha hinnék benne, mondta,

de meg nem árthat.

Egy kézi példányomat nekiadtam, a kék kiadásból

az utolsót, a kommentárokkal.

Egyébként is ő iskolázottabb, mint gondoltam,

már unja a teológiát, homokot szór

a destrukció hajtóművébe, értelmetlenségnek

tekinti a pszichoanalízist és  a szájába nem

venné azt. Meglepőek az előítéletei.

Nietzschének például megbocsát minden

még nem is oly balga fordulatot, Hegelt ellenben

ki nem állhatja. A tervéről szerénységből

sohasem beszél. Kérem, mondta,

hamarosan egy hosszú, a földre vetett

pillantás után, kérem, legyen készenlétben.