An einem Grabe (German)
Kühl herbstlicher Abend, es weht der Wind, Am Grabe der Mutter weint das Kind, Die Freunde, Verwandten umdrängen dicht Den Prediger, der so rührend spricht. Er gedenkt, wie fromm die Tote war, Wie freundlich und liebvoll immerdar, Und wie sie das Kind so treu und wach Stets hielt am Herzen; wie schwer dies brach. Daß grausam es ist, in solcher Stund Die Toten zu loben, ist ihm nicht kund; Der eifrige Priester nicht ahnt und fühlt, Wie er im Herzen des Kindes wühlt. Es regnet, immer dichter, herab, Als weinte der Himmel mit aufs Grab, Doch stört es nicht den Leichensermon, Auch schleicht kein Hörer sich still davon. Die Tote hört der Rede Laut So wenig, als wie der Regen taut, So wenig als das Rauschen des Winds, Als die Klagen ihres verwaisten Kinds. Der Priester am Grabe doch meint es gut, Er predigt dem Volk mit Kraft und Glut, Verwehender Staub dem Staube, Daß er ans Verwehen nicht glaube. Uploaded by | Efraim Israel |
Source of the quotation | https://www.mumag.de/gedichte/#Lenau |
|
Egy sír fölött (Hungarian)
Hideg őszi este, hideg szelek, Anyja sírján zokog egy gyerek. Körülveszik barát- s rokonok A szívmegindító papot. A holt jámbor vala, mondja ő, Barátságos s emberszerető, S mily jól nevelte a gyermekét, Mily jól gondozta, hogyan s miképp. A halottdicsérés hogy mi rút Dolog épp ilyenkor, eszébe se jut. A buzgó pap nem sejti most, Hogy fájó gyermeki szívbe tapos. A zápor, a zápor az egyre zuhog, Az ég is, az ég is a sírra zokog. De zavartalanul megy a hullabeszéd, A közönség sem, nem szélede szét. A halott éppúgy nem hallja a szót, Mint azt, hogy a zápor a sírra csorog, Mint égi zenét, suhogó szelekét, Mint halk zokogást, a szegény gyerekét. A prédikátor célja dicső, A néphez szól s csupa tűz, csupa hő. A por magyarázza itt a pornak, Hogy nem hiszi, hogy majd porba porlad.
.................................................... Lenau sokkal jobb költő, mint gondoltam volna, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mint ember, mint polgár – nem mint versolvasó – egyetértek verse „mondanivalójával”. Mint versolvasó, egyetértek vele; mint ember, mint egy társadalom tagja, egyáltalán nem értek vele egyet. Egyáltalán nem szeretném, ha a szeretteimet csak úgy uk-muk-fuk eltakarítanák a föld színéről mint fölöslegessé vált szervesanyagot, mindenféle ceremónia és sírbeszéd nélkül. A sírbeszéd persze többnyire banális, hiszen pl. abban, hogy egy anya szereti és féltő gondoskodással veszi körül gyermekét, abban semmi új sincs. De nem is kell, hogy legyen. Hogy új dolgokkal jöjjön, az a költő dolga; nem csak az, hogy régi dolgokat új módon közöljön, hanem az is, hogy új dolgokat süssön ki, ágáljon. Igaza van Petőfinek abban, hogy ágál, hogy pl. a nagyurakat fenyegeti: „Újdivatú nyakravaló készül most Számotokra, nem cifra, de jó szoros.” De a társadalomnak is igaza volt abban, hogy ezt nem alkalmazta saját magára, hogy ezt mint verset olvasta, nem pedig mint politikai programot, és nem akasztott fel senkit, noha maga Petőfi ezt nyilván komolyan, szó szerint gondolta. – Nem hiszem, hogy van kicsi gyerek, akit zavar a banális sírbeszéd; felnőtt alighanem van, de alighanem elenyészően kevés... A versből az látszik kiderülni, hogy végsősoron maga Lenau sem gondolta ezt másképp.
|