Mörike, Eduard: Egy kiránduláson (Auf einer Wanderung in Hungarian)

In ein freundliches Städtchen tret ich ein,
In den Straßen liegt roter Abendschein.
Aus einem offnen Fenster eben,
Über den reichsten Blumenflor
Hinweg, hört man Goldglockentöne schweben,
Und eine Stimme scheint ein Nachtigallenchor,
Daß die Blüten beben,
Daß die Lüfte leben,
Daß in höherem Rot die Rosen leuchten vor.
 
Lang hielt ich staunend, lustbeklommen.
Wie ich hinaus vors Tor gekommen,
Ich weiß es wahrlich selber nicht.
Ach hier, wie liegt die Welt so licht!
Der Himmel wogt in purpurnem Gewühle,
Rückwärts die Stadt in goldnem Rauch;
Wie rauscht der Erlenbach, wie rauscht im Grund die Mühle!
Ich bin wie trunken, irrgeführt –
O Muse, du hast mein Herz berührt
Mit einem Liebeshauch!

Egy nyájas városkába érek én,
ül az utcákon rőt alkonyi fény.
Az egyik tárt ablakból éppen,
dús virágrengeteg felett
aranycsengő-hangok szállnak a légben,
s egy hang csalogányok kórusaként lebeg,
hogy szirmok ledéren
s szellők lengnek ébren,
hogy a rózsák mélyebb vörösben fénylenek.
 
Hosszan ámultam, vágy-kövülten.
A kapun kívül hogy kerültem,
magam se tudom jószerint.
S a világ, ó be fényes itt!
Hullámzik az ég bíbor hömpölygésben,
hátul a város arany-füstje kel;
zúg az Erlen patak, zúg a malom a mélyben!
Vagyok részegnél tétovább -
ó, Múzsa, szivemhez ért a szád,
mely szerelmet lehel.